Az Alibi - hat hónapra egy félévente megjelenő antológia, melybe neves szerzők adott témában írt verseit, novelláit, gondolatait olvashatjuk. Cikksorozatunkban ezekből a szövegből válogatunk. Ebben a részben Krizsó Szilvia gondolatait olvashatjuk.
Nehéz az ember lányának sorsa, pláne ha van egy gyereke, akit szobatisztaságra kell szoktatnia. Aki próbálta, tudja, miről beszélek. Kisdedem, aki – hál' isten – már rég túl van ezen a perióduson, nem volt egyszerű eset. Pedig én igazán mindent elkövettem. Kipróbáltam valamennyi módszert, amire csak ráleltem a szakirodalomban, de amikor már úgy tűnt, siker koronázza tetteimet, rá kellett jönnöm, a természetet nem lehet megerőszakolni. Pláne másét. Pláne, ha egy három éven aluli gyerekéről van szó.
Vettem egy aranyos, összecsukható kis kék műanyag bilit, amelyben cserélhető a nejlonzsák, így higiénikus, ráadásul bárhova elvihető. Én ezt állítottam össze rendületlenül a lakás különböző részein, hogy érzékeltessem egy szem gyermekemmel, hogy eme tárgy kiválóan alkalmas folyó- és egyéb ügyeink intézésére.
A mai napig előttem van a kép, ahogy a folyosón megállunk, kinyitom a bilit, elrendezgetem benne a zacskót és mondom, hogy
Ülj rá szépen!
Mire az én tündérkém ártatlan szemekkel rám néz, elmosolyodik és azt mondja:
Anya, én nem ülök rá a rohadtbilire."
Először nem is értettem, mit mond. Hogy még alig beszél, és már káromkodik?! Aztán rájöttem, nem ő, én.
Az elmúlt hetekben feltehetően olyan idegállapotba kerültem, hogy kislányom semmi mást nem hallott tőlem, mint azt, hogy:
Ülj már rá arra a rohadt bilire!
És ő, mivel jó a memóriája, hamar megtanulta, hogy azt a kék kis izét, benne azzal a furcsa átlátszó anyaggal úgy hívják, hogy rohadtbili. Hát ezért nem mindegy, mit mondunk a gyerek előtt. Én ezt tanultam ebből a sztoriból, ő meg szép lassan, talán magától, a szobatisztaság rejtelmeit
