Az Alibi - hat hónapra egy félévente megjelenő antológia, melybe neves szerzők adott témában írt verseit, novelláit, gondolatait olvashatjuk. Cikksorozatunkban ezekből a szövegből válogatunk. Ebben a részben Nyáry Krisztán egyik írásának részletét mutatjuk be.
A magyar író beszélget. A magyar író a szerelmével beszélget. A magyar író a szerelmével beszélget álmában. Az emigráns magyar író a halott szerelmével beszélget álmában.
Két magyar író, két szöveg felesel bennem hetek óta. Márai Sándor naplója 1986-ból és Molnár Ferenc önéletrajzi jegyzetei 1947-ből. Két nagyon különböző ember, akiket csak a magyar nyelvhez való viszonyuk és a mind magányosabb emigráció köt össze, életük végén eljutnak ugyanarra a lelki pontra, és álmukban vagy félálmukban a halott párjukkal beszélik meg az élettől való búcsú stációit. Az egyik történet öngyilkossággal indul, a másik azzal fejeződik be. Nagyon nem márais és nagyon nem Molnár Ferenc-es írások. Azaz dehogynem: mindketten visszatérnek egykori ifjúkori újságíró önmagukhoz, úgy tudósítanak a különös síron túli beszélgetésekről, mintha nem is velük történne. Aztán amikor ezt leírják, be is fejezik az egészet. Nem írnak soha többé más történetet. Hosszú csönd következik. Öt évvel az első álomleírások után mindketten halottak.
Márai Sándor 66 évig élt együtt Matzner Lolával, ebből 62 évig voltak házasok. Márai nem volt hűséges, kétszer is szerelmi viszonyba keveredett korának legszebb, ünnepelt színésznőivel. Talán el is váltak volna feleségével, ha nem jön az emigráció. „Lola megígérte, hogy velem jön, és ez jólesett, mert lehetett bízni az ígéretében. Az ember kétszer szeret bele egy nőbe: először, amikor megismeri, és aztán másodszor huszonöt évvel később, az ezüstlakodalmat követő időben. Ami közbül van, legtöbbször zavarosság, érzelmi szempontból nincs jelentősége" – írta naplójában. Abban a naplóban, amelyben a feleség évtizedeken át alig-alig tűnik fel, csak életük legvégén San Diegóban, amikor Lola betegeskedni kezdett. Márai innentől neki és róla írt a legtöbbet. Leírta, mennyire szépnek látja feleségét, így öregen és betegen is. „Nem tudtam eddig, hogy ennyire egy velem, teljes testi és lelki közösség. Hatvankét éven át éltünk együtt, volt szerelem, harag, minden, ami a közös életből múlhatatlanul következik, de azt, hogy ennyire összenőttem vele, eddig nem tudtam." Matzner Lola 1986. január 4-én hosszú öntudatlan állapot után halt meg a kórházban.
Molnár Ferenc élete utolsó 24 esztendejét töltötte Bartha Vandával, aki titkárnője, szerkesztője, ápolónője és szeretője volt egy személyben. Eközben sohasem vált el feleségétől, Darvas Lilitől, akivel egyfajta nyitott házasságban élt élete végéig. Az amerikai emigráció idején Molnár és Bartha Vanda ugyanabban a New York-i hotelben laktak, de két különböző emeleten. Darvas Lili néhány utcával arrébb bérelt lakosztályt, de gyakran ebédeltek hármasban. Vanda szerény fizetést is kapott, gondozta Molnár kéziratait, kiadókkal levelezett, orvoshoz kísérte a betegeskedő férfit, és egyéb személyes ügyeket intézett. Környezetük szerint nyilvánvaló volt, hogy a fiatalasszony szerelmes a nála három évtizeddel idősebb íróba, aki eltűri, sőt, kihasználja ezt a ragaszkodást. Nem tudjuk, Molnár szerelmet érzett-e Vanda iránt, amíg a titkárnője életben volt. De Bartha Vanda nem sokkal a 40. születésnapja előtt, 1947. augusztus 27- én éjjel szállodai szobájában öngyilkos lett.
Molnár Ferenc utolsó szerelmi fellángolása az őt szerető asszony halála után kezdődött. Márai Sándor már felesége élete végén szeretett bele újra a halálosan beteg, magatehetetlenné váló Lolába, és szerelmi történetük az asszony halála után sem ért véget. Molnár közvetlenül Vanda halála után kezdte el írni szerelmi reflexiókból kibontakozó önéletrajzi jegyzeteit, amelyből néhány évvel később állította össze utolsó könyvét. Regénynek semmiképpen nem mondható, lazán összeszerkesztett szubjektív etűdök gyűjteménye ez. A kötet angol nyelven jelent meg néhány évvel később, és lényegében visszhangtalan maradt. Magyarul csak fordításban látott napvilágot – Útitárs a száműzetésben címmel – az író halála után, mivel az eredeti kézirat elveszett. Márai fiatalkora óta írott naplóját irodalmi műnek tekintette, és legszemélyesebb gondolatait is annak tudatában vetette papírra, hogy azokat halála után publikálni fogják. Így a Lola halála után írott bejegyzések is ugyanúgy a nagyközönséghez szólnak, mint Molnár önéletrajzi kötete.
A történet mindkét esetben száraz ténymegállapítással kezdődik, sőt, Márainál a minimálisra korlátozódik: „1986. január 4. L. meghalt. Január 14. Elhamvasztották." Molnárnál ehhez képest egy leheletnyi személyes érzelem is megjelenik: „Vanda meghalt – életem fénye kialudt – 1947. augusztus 27-én vagy 28-án New Yorkban. Nem tudjuk, hogy az éjszakának mely órájában következett be a halál." Innentől nagyjából három évig tart a két történet, és a szövegek sok ponton párhuzamosan haladnak egymással. Tudjuk, hogy Márai angolul olvasta Molnár könyvét, mégsem mondható, hogy az írások hasonlóságának oka a régebbi szöveg hatása az újabbra. Egyrészt Márai rossz véleménnyel volt a Molnár-kötetről és emigráns írótársáról egyaránt. (Persze, igaz az is, hogy nagyon kevés élő magyar íróról volt jó véleménnyel. Akárcsak Molnár.) Másrészt több mint három évtizeddel és sok száz elolvasott könyvvel később nem valószínű, hogy legszemélyesebb érzései leírásakor felidézte volna emlékezetében Molnár nem sokra becsült önéletírását. Sokkal valószínűbb, hogy a szituáció, a megélt pillanatok sorozata volt hasonló.
A legfrissebb kötet megrendelhető a kiadónktól ide kattintva, valamint megvásárolható az Alexandra, Libri és Líra könyvesboltokban is.
