1692 elején Parris lánya, Betty és unokahúga, Abigail Williams furcsa tüneteket kezdett produkálni. Görcsös rohamokat kaptak, vonaglottak és furcsa hangokat adtak ki. A közösség orvoshoz fordult, aki a jelenségre nem talált természetes magyarázatot, ezért felmerült a boszorkányság lehetősége. Ez a mélyen vallásos puritán közösségben egyáltalán nem tűnt elképzelhetetlennek. Hittek Istenben, így az ördög létezését is valóságosnak tartották, a boszorkányságot pedig tényleges veszélynek tekintették. Hamarosan azt kezdték kérdezgetni a lányoktól, ki okozza a szenvedésüket.
Három név hangzott el: Sarah Goodé, Sarah Osborne-é és Titubáé, akit Samuel Parris háztartásában rabszolgasorsban tartottak. Mindhárman valamilyen módon kívülállónak számítottak a közösségben.
Tituba kezdetben tagadta a vádakat, kihallgatása során azonban végül beismerte, hogy boszorkány, és azt állította, az ördög kényszerítette arra, hogy ártson a gyerekeknek. Vallomása döntő fordulatot hozott. Tituba ugyanis egy egész, a környéken működő boszorkányhálózatról beszélt, ezzel pedig újabb gyanúsítottak előtt nyílt meg az út. A vádak hamarosan egymást követték. Sarah Good mindössze négyéves lányát, Dorothyt is megkérdezték arról, boszorkány-e az anyja. A gyermek igennel felelt, sőt saját magát is boszorkánynak vallotta. A gyanúsítottakat láncra verve börtönbe szállították, miközben Salem környékén tovább terjedt a félelem.
A tárgyalásokon a vádlottaknak nem volt ügyvédjük, saját magukat kellett megvédeniük. A helyzetüket tovább nehezítette, hogy a bíróság úgynevezett spektrális bizonyítékokat is elfogadott. Ez lényegében azt jelentette, hogy bizonyítékként kezelhették a vádlók látomásait is. Ha valaki azt állította, hogy a vádlott szelleme megtámadta, az felhasználható volt ellene, miközben az állítást lehetetlen volt megcáfolni. Egyes szakértők szerint egyes tárgyalások rendkívül gyorsan lezajlottak: akár 15 perc alatt eldőlhetett, hogy valakit életben hagynak vagy halálra ítélnek. Közben különös helyzet alakult ki: aki beismerte a boszorkányságot, esélyt kapott az életben maradásra, aki viszont következetesen ártatlannak vallotta magát, akár az akasztófán végezhette. Ebben a cikkünkben összegyűjtöttük, hogy milyen tulajdonságok miatt ítéltek valakit boszorkánynak.
Az első halálos ítéletet Bridget Bishop ellen hozták meg 1692 júniusában. A nő mindvégig ártatlannak vallotta magát, végül felakasztották. Júliusban további öt nőt végeztek ki, köztük Sarah Goodot és Rebecca Nurse-t. Augusztusban újabb öt ember került az akasztófára. Egyikük George Burroughs, Salem korábbi lelkésze volt. Kivégzése előtt hibátlanul elmondta a Miatyánkot, ami azért keltett feltűnést, mert a korban elterjedt hiedelem szerint egy boszorkány erre képtelen lett volna. A tömegben kétely támadt, és egyesek már a kivégzés leállítását követelték. Az ítéletet azonban végrehajtották.
1692 szeptemberére Giles Corey is a boszorkánysággal vádolt emberek között volt. Ő azonban nem volt hajlandó sem bűnösnek, sem ártatlannak vallani magát. A korabeli joggyakorlat lehetővé tette, hogy az ilyen vádlottakat kínzással próbálják vallomásra kényszeríteni. Corey testére ezért egyre nehezebb súlyokat helyeztek. A kínzás szeptember 18-ról 19-re virradóan folytatódott. A forrás szerint amikor megkérdezték, mit kíván mondani a bíróságnak, Corey állítólag csak ennyit válaszolt:
Végül belehalt a kínzásba. Döntésének ugyanakkor lehetett egy nagyon is gyakorlati oka. Később elterjedt az a magyarázat, hogy Corey azért nem tett vallomást, mert így akarta megóvni vagyonát az elkobzástól. A történészek szerint azonban ez valószínűleg téves értelmezés: a korabeli massachusettsi jog alapján hallgatása önmagában nem biztosította volna birtokai megőrzését, ráadásul földjeit már korábban átruházta vejeire.
Néhány nappal később feleségét, Martha Coreyt boszorkányság miatt felakasztották.
A vádaskodás ekkorra már messze túlnőtt Salemen. Összesen több mint 200 embert vádoltak meg, 59-en kerültek bíróság elé, és 19 embert akasztottak fel. Mások a fogság alatt haltak meg. Közben egyre többen kérdőjelezték meg a tárgyalások módszereit, különösen a látomások bizonyítékként történő elfogadását. A pánik végül már a gyarmat vezetőjének közvetlen környezetét is elérte: híre ment, hogy William Phipps kormányzó feleségét, Maryt is boszorkánynak nevezték.
Phipps végül feloszlatta a boszorkánypereket lebonyolító különleges bíróságot, a fogva tartottak pedig fokozatosan kiszabadultak. Salem azonban már soha nem lett ugyanaz a közösség. 1697-ben Massachusettsben böjti és imanapot rendeltek el a történtek miatti vezeklésre, az egyik bíró pedig nyilvánosan bocsánatot kért a perekben játszott szerepéért. 1957-ben Massachusetts állam hivatalosan is bocsánatot kért a salemi boszorkányperek miatt. A történtek azóta a boszorkányüldözés egyik legismertebb példájává váltak: néhány lány különös rosszullétéből alig néhány hónap alatt olyan hisztéria alakult ki, amelyben szomszédok, barátok és családtagok fordultak egymás ellen.
Olvasd el ezt is!