A nők saját keresztnevet sem kaphattak az ókori Rómában
Prima, Secunda, Tertia, vagyis első, második és harmadik: az ókori Rómában egy család lányait akár így is megkülönböztethették egymástól. A nők sokszor saját keresztnevet sem kaptak, megszólításuk elsősorban azt jelezte, melyik nemzetséghez tartoztak. A férfiak ezzel szemben egy-egy jelentős katonai győzelem után akár újabb névvel is gazdagodhattak.
A római polgárok neve gyakran három részből állt. Ezt a rendszert tria nomina néven ismerjük, és leginkább az előkelő családok körében terjedt el. A praenomen felelt meg leginkább a mai keresztnévnek, a nomen azt mutatta meg, melyik nemzetséghez tartozott valaki, a cognomen pedig további megkülönböztetésre szolgált. Utóbbi idővel egy család valamely ágára is utalhatott, de személyes tulajdonságból vagy valamilyen kiemelkedő, emlékezetes tettből is születhetett. A Caesar név jelentését például hagyományosan a hajjal hozták összefüggésbe, míg más cognomenek testi sajátosságokra utaltak.
Érdekesség, hogy még a férfiak keresztnevei sem voltak túl változatosak. A köztársaság korai időszakában körülbelül harminc praenoment használtak, ezek közül pedig nagyjából tizennyolc számított gyakorinak. Az előkelő családokban ráadásul ugyanazok a fiúnevek ismétlődtek. Az elsőszülött fiú gyakran az apja nevét kapta, öccseit pedig valamelyik nagybácsiról vagy más férfi felmenőről nevezték el. Így ugyanazok a nevek generációkon keresztül újra és újra megjelentek. Julius Caesar például apjával és nagyapjával is ugyanazon a néven osztozott.
A névadásnak vallási jelentősége is volt. Az újszülöttet a születése után megvizsgálták, majd ha a szülők úgy döntöttek, hogy felnevelik, néhány nappal később megtartották a megtisztulási szertartást. A gyermeket ekkor hivatalosan is elnevezték.
A római nők helyzete egészen más volt. Sok esetben nem kaptak a mai értelemben vett önálló keresztnevet, hanem családjuk nemzetségnevének női alakját viselték. A Julius nemzetséghez tartozó nő így Julia, a Claudius család nőtagja Claudia lehetett.
Ha azonban egy családban több lány született, valamilyen módon mégis különbséget kellett tenni közöttük. Erre szolgált a születési sorrend. A Prima, Secunda és Tertia megjelölések az első, második és harmadik lányt jelölhették. Más esetekben a Maior és Minor, vagyis az idősebb és fiatalabb jelzővel választották el egymástól az azonos nevű nőket.
A névadási szokások valójában jól tükrözték a római társadalom patriarchális rendjét, hiszen a nő neve elsősorban azt közölte, melyik nemzetséghez tartozik, az egyéni megkülönböztetés kisebb szerepet kapott.
A nomen a római polgár gensét, vagyis tágabb nemzetségét jelölte. Az előkelő családok nagy jelentőséget tulajdonítottak származásuknak, és egyesek egészen a legendák világáig vezették vissza családfájukat. Julius Caesar például azt hirdette, hogy a Juliusok Iuluson, a trójai Aeneas fián keresztül magától Vénusz istennőtől származnak.
Egy nagy múltú név akkor is társadalmi súlyt adhatott viselőjének, ha az illetőnek kevés vagyona volt. Ez azt jelenti, hogy egy család korábbi tagjainak sikerei és elhíresült botrányai egyaránt hozzátapadtak a névhez, így a származás hosszú generációkon át meghatározhatta valaki megítélését.
A kiemelkedő hadvezérek újabb nevet kaphattak sikereikért. Publius Cornelius Scipio például a Karthágó felett aratott győzelme után kapta az Africanus melléknevet. Pompeius pedig a Magnus, vagyis „Nagy” nevet viselte. A császárkorban az uralkodók egyre több, katonai győzelmekre utaló címet halmoztak fel. A Germanicus a germánok, a Britannicus a britek, a Dacicus a dákok, az Armeniacus pedig az örmények felett aratott győzelemre utalt.
A birodalom növekedésével, a polgárjog terjedésével, az örökbefogadásokkal és a családok keveredésével a régi névrendszer egyre kevésbé tudta jelezni az emberek származását. A tria nomina ezért fokozatosan háttérbe szorult, vele együtt pedig lassan eltűnt az a névadási világ is, amelyben egyetlen név konkrét családtörténeteket hordozhatott.
Olvasd el ezt is!