A történelemben nem egyszer olvashattunk olyan esetekről, amikor a nők kezdetleges próbálkozásait elutasították. Semmi iskola, zéró szavazati jog, a „maszkulinnak" vélt szakmunkákban való helytállás teljes ellehetetlenítése. Persze a legtöbb esetben sikerült áttörni az üvegplafont, de ehhez hosszú évek kemény kitartásához volt szükség – nem volt ez másképp az űrkutatásban sem. A Mercury 13 sokak számára ismeretlen, pedig úttörők voltak. Tizenhárom, félelmet nem ismerő fiatal nő története, akik harcba indultak az űrért.
Méltatlanul elfeledve
Az Egyesült Államok első űrhajósainak – a Mercury 7 néven ismert csapat – tettei örökre beírták magukat a modern kor történelmébe. Az egykor katonai tesztpilóták mind férfiak voltak, akiket szinte az egész világon igazi hősöként ünnepeltek. A hidegháború idején viszont nem ők voltak az egyetlenek, akik szerették volna meghódítani a végtelen űrt.
Kevésbé ismert azonban annak a tizenhárom nőnek a története, akik a „NASA űrhajósprogramjába" jelentkeztek. A Mercury 13-nak nevezett bátor pilótáknak minden képzettségük és tapasztalatuk megvolt ahhoz, hogy felvegyék a versenyt – és egyes esetekben felülmúlják – férfi társaikat. De volt egy aprócska bökkenő: nők voltak.
Olvasd el ezt is! A Marsot meghódító űrhajósoknak kizárólag nőknek kellene lenniük
Az űrutazás hajnalán
Azzal, hogy a Szovjetunió 1957-ben fellőtte az első mesterséges műholdat, a Szputnyikot, hivatalosan is megkezdődött a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti űrverseny. Miközben az amerikai tisztviselők azon dolgoztak, hogy fejlesszék és megerősítsék a nemzet születőben lévő űrprogramját, úgy döntöttek, hogy szépen lassan elkezdik felkutatni a leendő űrhajósokat.
De miképp lehet embereket keresni egy olyan pozícióra, ami addig nem létezett?
A tisztviselők Dr. William Randolph Randy Lovelace űrkutatási orvoshoz, a NASA élettudományi bizottságának vezetőjéhez fordultak segítségéért. Lovelace feladata volt a fizikai és mentális tesztek kidolgozása. Ezekkel a vizsgálatokkal mérték fel, hogy a jelöltek képesek-e megbirkózni a mikrogravitációban való létezés nehézségeivel.
Harc az űrért
Lovelace óriási lelkesedéssel fogadta a NASA űrhajósjelöltjeit, és szigorú tesztjeivel igyekezett kiválasztani a legjobbakat. Ekkor jött a turpisság. Az űrügynökség tudta nélkül Lovelace úgy döntött, hogy titokban saját tesztjeit olyan női jelölteken is elvégzi, akik szintén megfeleltek a NASA űrhajós képesítéseinek.
Ez volt a First Lady Astronaut Trainees, azaz FLAT, későbbi nevén Mercury 13-program.
A női jelölteket Lovelace válogatta ki. Őket viszont nem csoportosan tesztelték, és hivatalosan nem is vonták be őket a NASA egyetlen programjába sem. De miért? Abban az időben nem létezett kormány által jóváhagyott program női űrhajósok toborzására, tesztelésére vagy kiképzésére. Lovelace ezért egyedül irányította az egész programot.
A szakember 1960-ban a huszonkilenc éves Jerrie Cobbal kezdte meg kísérleteit, majd a lány jól dokumentált sikere után további huszonöt női pilótára terjesztette ki a programot. 1961 végére összesen tizenhárom nő – köztük Cobb – jutott be a végső válogatásba.
Kik voltak a szerencsés jelöltek? Myrtle Cagle, Janet Dietrich, Marion Dietrich, Wally Funk, Sarah Gorelick, Jane "Janey" Briggs Hart, Jean Hixson, Rhea Woltman, Gene Nora Stumbough, Irene Leverton, Jerri Sloan és Bernice Steadman.
Három tesztelési fázis volt. Az első szakasza a fizikai vizsgálatok és tesztek kimerítő sorozata volt, beleértve a teljes röntgent, nőgyógyászati vizsgálatokat, az EKG-t, az EEG-t, egyéb neurológiai vizsgálatokat és tüdőszűrést.
A tesztelés második szakasza a pszichére összpontosított. Ez személyiségteszteket, további neurológiai vizsgálatokat, izolációs kísérleteket tartalmazott. Az utolsó fázis repülési szimulációkból állt. Mivel azonban nem egy hivatalos NASA-program keretein belül végezték ezeket a gyakorlatokat, nem tudták csoportosan abszolválni a szimulációt, sőt, még a fázisokat sem tudták közvetlenül egymás után teljesíteni. Több hét, akár hónapok teltek el a felmérések között.
Végül mind a tizenháromnak sikerült befejezni az első fázist, és három hölgynek összejött a második is. De Jerrie Cobb volt az egyetlen, aki hivatalosan mindhárom szakaszt teljesíteni tudta. Illetve az összes jelölt közül – a férfiakat is beleszámítva – a legjobb 2%-ba tartozott, megelőzve ezzel a Mercury 7 férfi űrhajósait is.
Nem kis teljesítmény, de ezt kit érdekelt? Senkit.
A remek eredmény ellenére a FLAT-programot 1962-ben törölték. A kezdeményezést még azelőtt lefújták, hogy a hölgyek közül sokaknak esélye lett volna arra, hogy az összes tesztet elvégezzék.
Az álom véget ért
Jerrie Cobb szimuláció közben.
A finanszírozás alapvetően nem jelentett problémát, a FLATs programot Jacqueline Cochran, aki egyébként a női repülés úttörője volt, támogatta a lelkes aspiránsokat és a missziót. De ahhoz, hogy a női jelölteket ténylegesen tesztelni tudják, nem voltak adottak a körülmények.
Lovelace-nek csak a klinikáján volt kapacitása a fizikai és orvosi vizsgálatok elvégzésére. A tesztelés harmadik fázisa, amely űrszimulációval járt, nagyobb katonai létesítményeket igényelt. A kormány azonban nem engedélyezte, hogy katonai berendezéseket használjanak, hiszen a NASA még csak viccből sem tekintett úgy a nőkre, mint komolyan vehető űrhajósjelöltekre. Ennek eredményeként pedig törölték a programot.
Annak ellenére, hogy nem kaptak lehetőséget az űrrepülésre, a FLATS tagjai elkötelezettségükkel igazi példaképekké váltak.
Ez is érdekelhet:Az újonc űrhajósok agya még hónapokkal a visszatérés után is változásokat mutat
Miután Lovelace programját törölték, Jerrie Cobb továbbra is azon dolgozott, hogy a nők egyszer az űrbe jussanak. 1961-ben, még a program törlése előtt James Webb, a NASA adminisztrátora kinevezte Cobbot az ügynökség tanácsadójává. Amikor értesítést kapott arról, hogy a FLATs program utolsó tesztjei nem valósulnak meg, kampányolni kezdett a Kongresszusban a nők űrbeli szerepvállalásáról. Kérései 1962 júliusában meghallgattattak, a végeredmény viszont nem lett túl kecsegtető.
Meglepő módon és máig tisztázatlan okok miatt, éppen a támogató, Jacqueline Cochran volt az, aki az 1962-es kongresszus során a végső szöget is beleütötte FLAT-program koporsójába. Ellenezte a program újraindítását, ehelyett inkább a holdra szállást sürgette.
Egyesek azt feltételezték, hogy motivációi önzőek, illetve politikai indíttatásúak voltak. Sokak szerint Cochran abban reménykedhetett, hogy ezzel a lépésével szimpátiát válthat ki a férfi vezetőségből, és így egy még nagyobb program élére kerülhet.
Bár az erőfeszítések ellenére a Mercury 13 tagjai közül senki sem jutott ki az űrbe, előkészítették az utat más női űrhajósok számára, akik a NASA-nál sikeresen áttörték az üvegplafont. Megmozdulásukkal pedig olyan női hősöket teremtettek, mint az első amerikai űrhajósnők: Sally Ride, Eileen Collins, Mae Jemison és Peggy Whitson.
