Davide Gandolfi/Shutterstock
  ●  Kultúra

Ezért kellett elrejteni Olaszország egyik legmegrázóbb szoborcsoportját

Az olasz reneszánsz művészetet többnyire harmonikus formákkal, kiegyensúlyozott kompozíciókkal és idealizált emberalakokkal azonosítjuk. Egy bolognai templomban azonban található egy 15. századi szoborcsoport, amely egészen másként ábrázolja az emberi érzelmeket. Niccolò dell’Arca alkotása olyan megrázóan jeleníti meg a gyászt, hogy a történeti beszámolók szerint a 17. században elrejtették a közeli kórház betegei elől.

Egy szoborcsoport, amelyen szinte hallani a sikolyokat

A bolognai Santa Maria della Vita-templomban őrzött Krisztus siratása (Compianto sul Cristo morto) című alkotás hét életnagyságú terrakottafigurából áll. A kompozíció középpontjában a halott Krisztus fekszik, körülötte pedig hat alak jeleníti meg a veszteség különböző megnyilvánulásait. A jelenet egyik legmegrázóbb szereplője Mária Magdolna. Szája sikolyra nyílik, teste előrelendül, ruhája pedig úgy csavarodik körülötte, mintha egy hirtelen mozdulatot merevítettek volna meg.

Mellette Kleofás Máriája kétségbeesetten maga elé emeli a kezeit, Salomé Mária pedig fájdalomtól összeroskadva jelenik meg. Szent János szinte mozdulatlanná dermed, Szűz Mária alakját pedig összeroppantja a gyász.

A szobrok rendkívüli érzelmi intenzitása különösen szokatlannak számított a reneszánsz művészetben. A korszak vallási ábrázolásain a fájdalmat többnyire visszafogott gesztusokkal, lehajtott fejjel és szomorú tekintettel érzékeltették. Niccolò dell’Arca ezzel szemben nem igyekezett megszelídíteni a gyászt. Alakjai elveszítik önuralmukat, testtartásuk és arckifejezésük pedig szinte fizikai erővel közvetíti a szenvedést.

A szobrász, akinek munkáját Michelangelo fejezte be

Niccolò dell’Arca feltehetően 1435 körül született Dél-Itáliában, és művészi pályájának jelentős részét Bolognában töltötte. Stílusára az észak-európai szobrászat is hatással lehetett, különösen az a hagyomány, amely a vallási jeleneteket erőteljes érzelmekkel és rendkívül kifejező emberalakokkal jelenítette meg. A művész elsősorban Szent Domonkos bolognai síremlékén végzett munkájáról kapta a nevét. Az Arca di San Domenico néven ismert síremlék díszítésén évtizedeken keresztül dolgozott.

Amikor 1494-ben meghalt, több szobor befejezetlen maradt. A munkát egy fiatal, akkor még pályája elején járó művészre bízták: Michelangelóra, aki később a reneszánsz egyik legismertebb alkotójává vált.

Dell’Arca azonban nemcsak márvánnyal, hanem terrakottával is szívesen dolgozott. A kiégetett agyag a korszakban kevésbé számított rangos anyagnak, mint a márvány vagy a bronz, ám lehetővé tette a rendkívül részletgazdag, lendületes formák kialakítását. A Krisztus siratása figurái eredetileg festettek voltak, így a bőr és a ruházat színei még életszerűbbé tehették a jelenetet. A gyertyafényben megvilágított alakok különösen erős hatást gyakorolhattak a templomba belépőkre.

Van egy szereplő, aki egyenesen a nézőre tekint

A kompozíció egyik legérdekesebb részlete Arimátiai József alakja. Míg a többi szereplő figyelme a halott Krisztusra irányul, József kissé elkülönülve áll, és egyenesen a néző felé fordul. Kezében kalapácsot és fogót tart, amelyek Krisztus keresztről történő levételére utalnak. Ruházata ráadásul nem a bibliai kor viseletét idézi, hanem inkább a 15. századi itáliai öltözködést. Ezzel a szobrász mintha saját korába helyezné a történetet. József nem csupán a bibliai esemény egyik szereplője, hanem olyan embernek is tűnik, akivel a korabeli néző akár Bologna utcáin is találkozhatott volna. Az alak nyugalma különös ellentétben áll a körülötte látható kétségbeeséssel. Miközben a többiek teljesen elmerülnek a gyászban, ő mintha a jelenetet szemlélő emberhez fordulna.

A betegek miatt állítólag el kellett rejteni

A szoborcsoporthoz egy különös történet is kapcsolódik. A Santa Maria della Vita-templom mellett egykor kórház működött, amely beteg és haldokló embereket is ellátott. Az Unframed videójában ismertetett történet szerint a 17. században az intézmény vezetői úgy döntöttek, hogy a szoborcsoportot elzárják a nyilvánosság elől, mert attól tartottak, hogy a kétségbeesést ábrázoló figurák látványa tovább ronthatja a betegek lelkiállapotát. A döntésről szóló beszámoló különösen érdekes annak fényében, hogy a keresztény vallásos művészet egyik célja éppen Krisztus szenvedésének átélhetővé tétele volt. Dell’Arca alkotása azonban olyan közvetlenséggel mutatta be a fájdalmat, hogy a történet szerint már túlzottan megrázónak ítélték a szenvedő emberek számára.

A szoborcsoport pontos keletkezési ideje máig vitatott, általában a 15. század második felére datálják. A Krisztus siratása ma is megtekinthető a bolognai Santa Maria della Vita-templomban. A reneszánsz szobrászat egyik legkülönlegesebb alkotásaként tartják számon, amely évszázadokkal elkészülte után is képes rendkívül erős érzelmeket kiváltani a szemlélőből.

Nyitókép: Niccolò dell’Arca: Krisztus siratása / Davide Gandolfi/Shutterstock

A legfontosabb hírekért iratkozz fel hírlevelünkre!