A könyvespolcok majdnem olyan régiek, mint a könyvek az alábbi cikkben pedig elmeséljük ennek az ikonikus bútordarabnak a történetét.
A legkorábbi időkből származó régészeti leletek arra utalnak, hogy az agyag- és kőtáblákat szerzőik vagy gyűjtőik valamilyen speciális szisztéma szerint tárolták.
A Kr. e. 4. századból származó egyiptomi tekercsek vagy papirusztekercsek növekvő száma tette szükségessé a tároláshoz szükséges speciális helyet.
A papirusztekercsek hengeres alakjuk miatt könnyen tárolhatók voltak a polcokon. Az olvasásukkal járó kellemetlenségek – némelyikük több mint 30 méter hosszú volt – azonban arra késztették a rómaiakat az 1. században, hogy kifejlesszék a négyzet alakú kéziratos kötetet vagy kódexet. Az összehajtogatott lapokkal, fűzéssel és kötéssel ellátott kódex volt a modern könyv elődje.
A kiadványok és a szekrények költségei miatt a korai időkben a könyvek használata főként a vallási intézményekre korlátozódott. A nyomdagép 15. századi feltalálása előtt a kéziratok átírását és a kéziratlapok kötését nagyrészt szerzetesek végezték. A kötetek ezután ékszerészekhez és aranyművesekhez kerültek díszítésre. A grandiózus borítókkal és fémrögzítésekkel ellátott könyvek rendkívül nehezek voltak, ezért olyan erős tárolóhelyeket igényeltek, amelyek biztosan elbírták a súlyukat.
Ez is érdekelhet: Fókuszban az ünnepi sztorik! 4 remek karácsonyi könyv, amit mindenképp érdemes elolvasni
A könyvnyomtatás fejlődése a könyvespolcok iránti igényt is megnövelte. Két különböző típus alakult ki: a gazdagok könyvtárainak falába épített polcok, és az 1700 után elterjedt, szabadon álló bútordarabok. Charles Andre Boulle (1642-1732) francia tervezőnek tulajdonítják az alacsony könyvespolcok megalkotását. Az ilyen bútorok jellemzően körülbelül 1,3 méter magasak és 1,5 méter szélesek voltak, márványból készült tetővel és drótráccsal ellátott ajtókkal rendelkeztek, amelyek mögött selyemfüggönyök lógtak.
Kevésbé egyértelmű, hogy ki találta fel a magas, zárt könyvespolcot. Egy korai említés azonban egy asztalosra utal, aki Samuel Pepys (1633-1703) angol naplóírónak dolgozott.
Jön Simpson, az asztalos, és ő és én nagy fáradsággal kitaláltuk a préseket, hogy a könyveimet feltehessem: Mostanra már sokan vannak, és egymáson fekszenek a székeimen
– írta Pepys 1666. július 23-án.
Egy évszázaddal később a rövid és a magas könyvespolcok egyaránt elterjedtek, amelyek gyakran díszesen faragottak voltak. Thomas Chippendale (1718-79) angol asztalos például 14 modellt írt le Gentleman and Cabinet-Maker's Director (1766) című művében.
A korabeli tehetős polgárok néha kis könyvespolcokat tartottak a nappaliban, amelyekben kényelmesen elférhetett annyi könyv, hogy ne kelljen elutazniuk a könyvtárba.
A 18. századra a könyvespolcok egy másik típusa is megjelent: a titkári vagy könyvespolcos íróasztal, amely egy íróhelyet kombinált egy néhány könyv tárolására alkalmas bútorral.
A következő évszázadban a könyvgyártás technológiája egyre megfizethetőbbé tette a kiadványokat. A könyvespolcok hasonló tendenciát követtek. Szélesebb körben váltak elérhetővé, és a vásárlók számos különböző modell közül választhattak. A Sears, Roebuck and Co. 1897-es katalógusában hét típust hirdetett; hat közülük titkár-könyvespolc volt, amelyek esetében a polc az íróasztal egyik oldalán, vagy fölötte helyezkedett el.
Az árak 9,50 és 23 dollár között mozogtak. A legdrágább, 9243-as számú modellt úgy jellemezték, hogy „szépen panelezett és elegánsan kidolgozott".
A 20. század folyamán a könyvespolcok a történelemhez való kötődésüket tükrözték. Egyesek beépített, faltól falig érő, erősen díszített modellek voltak magánkönyvtárakban, míg mások szerényebbek kialakítással rendelkeztek, négy, hat vagy nyolc polccal.
Az 1950-es évek után pedig a könnyű papírkötésű könyvek megjelenésével még a legkisebb könyvespolcok is képesek voltak olyan mennyiségű kötet elhelyezésére, amelyek legalább számukban vetekedhettek a gazdag gyűjtők „kollekciójával”.
Forrás: Los Angeles Times
