Milliók féltek Goethe könyvétől, amely öngyilkosságokhoz is vezetett

Az ifjú Werther szenvedései Goethe egyik legismertebb műve, egyben a német irodalom egyik legnagyobb hatású regénye. A szerző mindössze 24 éves volt, amikor megírta, és állítólag alig néhány hét alatt végzett is vele. A levélregény formájában megjelent alkotás egy reménytelen szerelembe sodródó fiatal férfi, Werther belső világát követi, és a Sturm und Drang, vagyis a „vihar és vágy” korszakának egyik emblematikus alkotásává vált. Hatását jelzi, hogy állítólag maga Napóleon is nagyra tartotta, és magával vitte egyiptomi hadjáratára is.

A történet szerint az érzékeny, szenvedélyes fiatal férfi, Werther beleszeret Charlotte-ba, a nő azonban egy idősebb hódoló, Albert jegyese, majd felesége lesz. Az asszony nem teljesen közömbös Werther iránt, de világossá teszi számára, hogy kapcsolatuk nem teljesedhet be, és arra kéri, ne is látogassa őt. A férfit a viszonzatlan szerelem mellett az is gyötri, hogy a nemesi társaságban megaláztatás éri. Végül úgy érzi, a szerelmi háromszögből csak az egyikük halála jelenthet kiutat, és mivel a gyilkosság gondolata elfogadhatatlan számára, önmaga ellen fordul.

A könyv már megjelenésekor rendkívül erős érzelmi reakciókat váltott ki. Sokak számára jóval nagyobb jelentőséggel bírt, mint egy átlagos irodalmi mű: egy valódi, szenvedő fiatalember vallomását látták benne. A korabeli beszámolók szerint fiatal férfiak Európa-szerte Wertherhez hasonlóan kezdtek öltözködni, sok esetben pedig azonosultak a főhős fájdalmával és kirekesztettségével. Sokan azonban még ennél tovább mentek: elterjedt az a nézet, hogy több fiatal olvasó Werther tragikus döntését tekintette mintának. A jelenséget Werther-láznak is nevezték, a könyvet pedig több helyen korlátozták vagy betiltották, mert attól tartottak, hogy további tragédiákat ösztönözhet. A szülők rejtegetni kezdték gyermekeik elől, Goethét pedig sokan felelőssé tették a regény állítólagos következményeiért.

David Phillips kutató 1974-ben írta le a Werther-effektust, amely azokat a jelenségeket foglalja össze, amikor egy médiában megjelenő öngyilkossági történetet hasonló esetek követnek. A mű emellett az irodalom hatásának egyik legkényesebb kérdését is érinti. Vajon az olvasás megtisztító élmény, amely segít feldolgozni bizonyos érzéseket, vagy éppen ellenkezőleg: veszélyes mintát adhat? Már Arisztotelész is írt a katarzisról, a lelki folyamatról, amelyben a művészet érzelmi tapasztalatot ad anélkül, hogy a néző vagy az olvasó valóban átélné a látottakat.

Mary Shelley Frankenstein című regénye különösen jól mutatja ezt a kettősséget. A teremtmény a történetben rátalál Az ifjú Werther szenvedéseire, és mélyen azonosul vele. Úgy érzi, a könyv új gondolatokat és érzéseket vált ki belőle, egyszerre emeli fel és taszítja mély szomorúságba. Csodálja a főhős alakját, miközben saját helyzetét is hozzá méri. Ez a rész jól érzékelteti, hogyan lehet egy irodalmi hős egyszerre vigasz, tükör és veszélyes vonzerő.

A modern tanulmányok ugyanakkor jóval óvatosabban kezelik a könyv köré épült mítoszt. A Münsteri Egyetemhez kötődő kutatások szerint a bizonyítható vagy legalábbis a regénnyel kapcsolatba hozható esetek száma nagyjából egy tucat lehetett. Ez fontos különbség a sokáig ismételt legendához képest, amely tömeges, és megállíthatatlan tragédiasorozatról beszélt. Az a gyakran emlegetett kép sem igazolható ebben a formában, hogy a fiatalok Werther jellegzetes öltözetében, sárga nadrágban és kék kabátban, a könyvvel az asztalon követték volna pontosan a főhős sorsát. Ilyen részletességgel dokumentált esetet a kutatók nem ismernek.

A Werther-jelenség mégis fennmaradt, mert valami alapvetőt mond el az irodalomról. A regény nem egyszerű szöveg volt, hanem tapasztalat, amely sok olvasó számára átlépte a fikció határát. A történet ereje abban állt, hogy a szerelemről, magányról, érzékenységről és kétségbeesésről olyan közvetlenséggel beszélt, amelyben egy egész nemzedék ismerhetett magára.