A közlemény szerint a papírdarab a Michigani Egyetem könyvtárának gyűjteményének egyik ékköve volt. Egy történészprofesszor belső vizsgálata azonban megállapította, hogy hamisítványról van szó:
a papíron található vízjelek legkorábban a 18. századból származnak, több mint száz évvel a híres csillagász halála után.
Eléggé megrázó volt, amikor először megtudtuk, hogy a mi Galileónk valójában nem is Galileo
– mondta Donna L. Hayward, a könyvtár ideiglenes dékánja.
Az egyetem 1938 óta birtokolja a kéziratot, amikor Tracy McGregor detroiti üzletember odaadományozta, aki még 1934-ben egy másik gyűjtő árverésén szerezte meg a dokumentumot. Az 1934-es aukciós katalógus azt állította, hogy Pietro Maffi bíboros (1858-1931), pisai érsek hitelesítette a kéziratot, összehasonlítva azt a gyűjteményében található más Galilei-levelekkel.
A kézirat tetején annak a levélnek a vázlata található, amelyet Galilei egy új távcsőről szóló, a velencei dózsának 1609-ben tartott előadása előtt írt. A csillagász valóban megírta a levélnek egy változatát – a végső dokumentum a velencei Állami Levéltárban található. A dokumentum alsó része a Jupiter holdjairól szóló feljegyzéseket tartalmaz, amelyek szintén Galilei valódi feljegyzései alapján készültek. E jegyzetek végleges vázlata szintén Olaszországban található, a Firenzei Nemzeti Központi Könyvtárban
\u201cA week ago, I received a tip that a manuscript by #Galileo related to his famous discovery of the moons of Jupiter was in fact a clever 20th-century #forgery. Here's my story for The New York Times. @NYTimes @UMichLibrary https://t.co/lZbmTHqB2G\u201d— Michael Blanding (@Michael Blanding) 1660760132
Amikor azonban Nick Wilding, a Georgia Állami Egyetem történésze meglátta a dokumentum képét, azt gyanította, hogy valami nincs rendben.
A tinta, a kézírás és néhány szóhasználat furcsának tűnt egy 17. századi dokumentumhoz képest -– mondta a New York Timesnak. Wilding 2022 májusában e-mailben jelezte aggályait Pablo Alvareznek, a Michigani Egyetem könyvtárának kurátorának, mire a Michigani Egyetem belső vizsgálatot indított. Három hónappal később az egyetem bejelentette, hogy Wildingnak igaza volt.
A dokumentumot nem Galilei írta, hanem valószínűleg Tobia Nicotra, egy termékeny olasz hamisító, aki az 1920-as és 1930-as években volt a „csúcson".
A dokumentumot végül a vízjel árulta el.
A Michigani Egyetem Könyvtára szerint a régi papírok gyakran tartalmaznak vízjeleket, amelyekkel azonosítható a papír készítője és a gyártási hely. A Galileo-papíron lévő vízjelen az „AS", a papírgyártó monogramja, valamint a „BMO", az olaszországi Bergamo rövidítése olvasható. A BMO monogrammal ellátott legkorábbi ismert papírok 1770-ből származnak, vagyis a dokumentum ennél régebbi nem lehet – azaz biztosan hamisítvány.
