Greta Gerwig napjaink legünnepeltebb és legtehetségesebbnek kikiáltott női rendezője. Eleinte kisebb, független filmekkel bizonyított, majd a Kisasszonyokkal egy igazi grandiózus kosztümös filmet tett le az asztalra; a rózsaszín festékkel áztatott Barbie-val pedig végérvényesen beírta magát Hollywood történelemkönyvébe. Milyen lett a Barbie? Szép, ugyanakkor giccses, könnyed sztori, de üzenni szeretne. Spoilert tartalmazó kritika.
Greta Gerwig női rendezőként értelemszerűen szeret hölgyeket érintő témákkal foglalkozni. Olyan komoly társadalmi kérdéseket – legfőképp a feminizmust és a női létet – boncolgatni, amikkel nem sűrűn találkozunk a filmvásznon. Hiszen nehezen elképzelhető, hogy Scorsese vagy Tarantino leül és azt mondja:
Áhá, csináljunk filmet a Barbie-ról!
Ugyanakkor az ötlet kecsegtető, Gerwig pedig lecsapott rá. De nem szabad elfelejteni a rendező férjét sem, Noah Baumbachot, aki forgatókönyvíróként dolgozott a produkción.
Kevés olyan korszakalkotó játékot ismerünk, mint a szőke csinibaba, aki ekkora hatással volt a társadalomra. Bár az elmúlt évtizedekben láthatóan cseppet sem öregedett, folyamatosan újradefiniálta magát, hogy lépést tartson nemcsak a divattal, hanem a világgal is. Egyesek pedig joggal kritizálták a babát, amiért irreális szépségnormákat állított fel. Ruth Handler Barbie-ja viszont éppen azért született meg, hogy támogassa a felcseperedő lányokat, hogy bármit megtehetnek és bármi lehet belőlük, hiszen orvosként, elnökként, tudósként, sőt transzneműként is ábrázolták már Barbie-t.
Ez is érdekelhet: A szexi és okos nő prototípusa: a Barbie igaz története
Barbie a kapitalizmus rózsaszín angyala
A film rögtön ezzel indít: amióta léteznek kislányok, mindig is voltak babák és játékok. Az alkotó, Ruth Handler viszont észrevette, hogy lányuk és barátaik szívesebben másolják a felnőttek társasági szokásait papírbabáikkal, mint a „klasszikus” anyai szerepet. A jelenetben láthatjuk, amint a kislányok szájtátva néznek fel a hatalmas Barbie-babára – vicces utalás Stanley Kubrick 2001:Űrodüsszeia című filmjére – miközben dobálóznak egykori játékaikkal, miszerint anyának lenni még poénból sem buli. A nyitójelenet remekül szimbolizálja ezt az óriási váltást a játékiparban, valamint hogy a gyermekek milyen szinten képesek rajongani Barbie-ért.
Már az elején érdemes leszögezni: a Barbie nem húzza sokáig az idegeket, egyből a lényegre tér, nem kerülgeti a forró kását, nincsenek felesleges kitérők, megkapjuk a történetet, mindezt 1 óra 54 perc alatt elmesélve.
A történet napjainkban játszódik, illetve a téridő kontinuum másik felén Barbielanden, ahol mindenki boldog, minden habos-babos, nőuralom van, a tej soha nem romlik meg, a Kenek pedig epekedve figyelik a Barbie-k önfeledt, de felszínes életét. Minden nap énekelve kelnek, süt a nap, az élet egy óriási csajos buli. Gerwig alternatív valósága, tűpontosan azt az álmot mintázza, amit a Mattel játékgyártó cég a baba 1959-es megjelenése óta kislányoknak igyekszik eladni.
A díszlet remek atmoszférát teremt, a rózsaszíntől és csillámoktól elburjánzott pop-art tér a rengeteg giccs ellenére kiválóan átadja ennek a világnak a hangulatát.
A céltalan, szépségüket intenzíven megélő babák pedig éppen egy látványos partin táncolnak, amikor hirtelen a halál szörnyű gondolata csapja meg a sztereotipikus – tehát semmihez sem értő, csak szimplán gyönyörű – Barbie-t (Margot Robbie). A főhős elkezd filozofálni az élet értelmén, az elmúláson, ami idővel egyre jobban aggasztja, ezt pedig társai egyáltalán nem értik, hiszen mindenük megvan, az életükben nem lehetnek ilyen problémák.
A sötét gondolatok eluralkodnak rajta, a reggeli ébredések már nem olyan vidámak, a kecses lábujjhegyen való járás eltűnik és a talpán kezd sétálni. Végül pedig szembesül a Barbie Moziverzum Thanosával, a narancsbőrrel is – ami ebben a világban egyet jelent a végzettel.
Ezek az apró humoros gegek jól alátámasztják azokat az előítéletes gondolatokat, amiket elképzelhetünk egy ilyen világról. A sztori kulcsa alapvetően ez: az olykor bugyuta sztereotipizálás, majd annak kigúnyolása. De az sem titkolt célja, hogy a női ideálról szóló vitákat, valamint a nemek közti egyenlőtlenséget fejtegesse. Mindezt úgy, hogy Gerwig a Barbie-hoz kötött gyermekkori emlékek előtt tiszteleg.
De lehetnek egy tökéletes nőnek aggodalmai? Pontosítva: egy Barbie gondolkodhat a halálon és lehetnek mélyebb eszmefuttatásai? Nem! Vagyis de, csak akkor Furcsa Barbie válik belőle, ami az egyik legnagyobb szitokszó ebben az univerzumban. De mi ennek a bizarr állapotnak az oka?
A válasz a való világban rejlik. Annak érdekében, hogy a főhős helyrehozza magát és visszatérjen flitteres álomvilágába, el kell utaznia Los Angelesbe, ahol rendezheti dolgait. A kalandos úton vele tart az első számú Ken (Ryan Gosling) is, aki egy pillanatra sem szeretné magára hagyni kiszemeltjét.
A való világ viszont furcsa ellentmondásokkal szolgál. Ezeknél a jeleneteknél kezd érzékelhetővé válni, mit is szeretne üzenni Gerwig.
Az élet patriarchális berendezkedésű, leginkább férfiak uralják a világot – és a lovak –, ez pedig Kennek igencsak kecsegtető, hiszen Barbielanden a pasik háttérbe szorulnak. A főhős viszont nem érti, hogy nőként miért csak annyi jut neki: füttyögnek utána, megbámulják vagy éppen rácsapnak a fenekére. A legnagyobb sokk pedig akkor éri, amikor kiderül, hogy az őt gyártó Mattel vezetőségében nincsenek nők. Kent ugyanakkor megbabonázza a férfiak fajsúlyos szerepe az életben, ezért azt terveli ki, hogy visszatér a vattacukor illatú világába, ahol mindent átalakít és „megpatriarchálja" a rendszert.
Gerwig – ahogy már fent is említésre került – tisztelettudóan nosztalgiából merít, bemutatja a legnagyobb sztárokból álló szereplőgárdáját, illetve nagyrészt kikerüli a kényes ellentmondásokat és a babához tapadó erős kritikákat. Bár a rendező belecsempész néhány bírálatot, például amikor egy tinédzser lány azzal vádolja Barbie-t, hogy a fogyasztói társadalom szolgája, majd pár perccel később már a főhős egyik cinkosává válik. A beszólás tehát nem súlyos, így ezek inkább tűnnek a közönség felé irányuló egyszerű kikacsintásoknak, mint komoly üzeneteknek.
Amiből viszont talán túl sok is jut az a nemek közti egyenlőtlenségeket firtató diskurzusok. A film második felétől erősen érzékelhetők ezek a dilemmák, már-már szájbarágósan. Mintha minden egyes jelenet arról szólna, hogy:
Helló, nagy gáz van a társadalmunkban, térjetek már észhez!
Ez ugyan nem gyilkolja szét a mozit, de a kevesebb néha több.
Ki lopja el a show-t?
A film szórakoztató, és szinte minden kritériumnak megfelel, de a címszereplőt alakító Margot Robbie színészi játékáról sokatmondó eposzokat lehetetlenség megfogalmazni. Gyönyörű, kisugárzása remekül illik a világ leghíresebb babájához, jól hozza a karakterét, de nem több ennél.
Habár Ken egyet jelent a szépfiúsággal, és Ryan Gosling tökéletes felsőtestét szinte minden beállításból megcsodálhatjuk, ebben a filmben korántsem ezen van a hangsúly. A színészt ennyire szórakoztatónak és bájosan bugyutának még nem láttuk. Egyetlenegy percig sem lehet komolyan venni, és még a komolyabbnak szánt jeleneteknél is folyik az ember könnye, de nem a meghatottságtól. Érdekesség, hogy néhány Twitter-poszt született arról, hogy Goslingot Oscarra kéne jelölni a szerepért, ez még viccnek is erős.
America Ferrera, aki a Mattel egyik alkalmazottját alakítja és megrögzött Barbie-rajongó rendkívül szimpatikus, ugyanakkor meglehetősen egysíkú karakter. A rendező az ő monológjával szeretett volna katarzisélményt nyújtani, amikor a színésznő több percen át sorolta női lét aggályait, ami szintén kissé izzadtságszagúra sikeredett, hiszen ezeket a frázisokat már ezerszer hallottuk.
Will Ferrellt pedig a játékgyártó cég igazgatójaként láthatjuk, aki a jól bejáratott komikus énjét hozta, szintén nem túl nagy meglepetéssel.
Olvasd el ezt is! Annyira túltolta a Barbie rendezője a rózsaszínt, hogy nemzetközi hiány alakult ki
A Barbie árnyaltan, de bemutatja nők tökéletességre való kényszerét, felszínes tanmesét a feminizmusról, gúnyolódást a patriarchalizmusról, nem utolsó sorban pedig boncolgatja az örök kérdést, hogy milyen lenne egy ideális társadalom.
Greta Gerwig legújabb filmjére tehát nem lehet azt mondani, hogy rossz, sőt! Teljesen érhető, ha valaki azonnal belehabarodik, aki viszont túl sokat vár tőle, az lehet csalódni fog.
Barbie, 114 perc, 7/10.
