Oppenheimer: az ember, aki hatalmat kapott, hogy elpusztítsa az emberiséget – kritika

A filmesek idén nyáron sem viszik túlzásba, hogy becsalogassák a nézőket a mozikba, de 2023 júliusa izmosra sikeredett: bemelegítésként Tom Cruise kezdett a Mission: Impossible hetedik részével, hogy aztán becsatlakozzon Greta GerwigBarbie-filmje és Christopher NolanOppenheimerje – egy napon, persze.

Rég nem látott marketingcsata indult a megjelenés előtt, Tom Cruise nem is bírta, az előrejelzések végül azt mutatták, hogy a nyitóhétvégét messze a Barbie nyeri (hogy milyen lett, arról itt írtunk). Christopher Nolan viszont nem az a kaliber, aki napolna egy premiert emiatt.

Pláne, ha legújabb filmje éppen azt mutatja be, hogyan sikerült megoldania az emberiségnek, hogy a lehető leghatékonyabban kiirtsa magát és a teljes bolygót.

Nolan régóta azt csinál Hollywoodban, amit akar. A sokat kritizált Tenet után a rendező nem szerénykedett, és rögtön J. Robert Oppenheimer és az atombomba történetét ragadta magához.

Mindezt érdemes kiemelni: még ha a „tömegfilmektől” irtózó nézők nyüszögnek is, Nolan rendezői stílusa utánozhatatlan, amit csinál, arra odafigyelnek az emberek, ami ebben az esetben külön jó dolog, hiszen éppen egy újabb generáció igyekszik felfogni egy lehetséges atomháború következményeit.

Az atombomba tényleg a legrosszabb dolog, ami az emberiséggel történhetett, hogy miért, azt többféleképpen el lehet magyarázni. Nolan egyértelműen Oppenheimer nem létező szemüvegét választotta, akinél kevés fontosabb személy létezett a történelemben – ha egyáltalán létezett.

Versenyfutás a halállal 

Nolan láthatóan elengedte, hogy könnyen emészthető, klasszikus szerkezetű filmeket készítsen, ezért ha nem ismernénk a történetet, érdemes kicsit utánaolvasni, mert könnyen fejkapkodás lehet a vége.

Például itt: Oppenheimer: mire számíthatunk Christopher Nolan legnagyobb dobásában?

Az Oppenheimer minden másodpercén érződik, hogy egyetlen információt sem akar kispórolni. A rendező a forgatókönyvet Kai Bird és Martin J. Sherwin 2005-ben megjelent – Pulitzer-díjas – American Prometheus: The Triumph and Tragedy of J. Robert Oppenheimer című életrajzi könyve alapján írta, a filmben pedig sorról sorra haladunk végig a több mint 700 oldalon, röpke három órán keresztül.

Vagy itt: Tudományos áttörés, a világok pusztítója: az atombomba története

A történetet időben két részre lehet bontani: Oppenheimer élete a második világháború előtt, és után. Nagy kontraszt, hiszen a tudós sokáig nemzeti hős volt az Egyesült Államokban, majd a világháború után a mániákus kommunista kémpara következtében üldözötté vált a saját országában.

Nem mellesleg: Oppenheimer lelki állapotának az sem tett túl jót, hogy hónapokkal Németország kapitulálása után 1945. augusztus 6-án és augusztus 9-én az amerikaiak rádobták Hirosimára és Nagaszakira azokat az atombombákat, amelyek nélküle meg sem születhettek volna – legalábbis nem az Egyesült Államokban.

Nolan leginkább az atombomba kifejlesztésének körülményeire fókuszált, de arra nagyon.

Az európai fizikusok, főként a németek, jóval előrébb jártak az 1930-as években, hogy az akkor még csak elméleti szinten létező szuperfegyvert elkészítsék, míg az amerikai tudóstársadalom ekkoriban kezdett el ismerkedni a kvantumfizika fogalmával. Oppenheimer az európai tanulmányai után viszont gyorsan beindította a folyamatokat, hogy aztán megkezdődjön az az őrült verseny, aminek az eredménye, hogy ma már több mint tízezer nukleáris robbanófej ücsörög valahol a nagyvilágban.

A film ezen szakaszán az Oppenheimer narratívája kellemetlen helyzetbe hozza a nézőket: ha már amúgy is elkerülhetetlen, hogy elkészüljön az atombomba, valóban jobb lenne, ha a nácik helyett az amerikaiak nyernék a szuperbomba-versenyt.

Persze a versenynek nincs célvonala, mindig van egy nagyobb bomba, Oppenheimer pedig tényleg ellopta a tüzet az istenektől, hogy az embereknek adja, ahogy azt a görög mitológiában Prométheusz is tette – mindketten ráfáztak.

Itt volt az ideje, hogy Cillian Murphy megkapja a lehetőséget 

Nolan valószínűleg szintén a „világtörténelem legfontosabb dolgának" tartja az atombombát, ahogy az a filmben is elhangzik, ezért látványosan a háttérbe vonult Oppenheimer és az őt alakító Cillian Murphy javára. Ugyan az idővonal megbabrálásával és Ludwig Goransson állandó, háttérben dübörgő, fojtogató zenéje miatt messziről felismerhető, hogy egy Nolan-filmről van szó, a rendező mégis Oppenheimer történetét és lelki vívódását helyezte előtérbe.

Cillian Murphyről régóta tudni, hogy jó színész, Nolan is előszretettel foglalkoztatja (ez volt a hatodik közös filmjük), sokáig mégsem kapott a játékára épülő filmszerepeket. Az Oppenheimer-eposzban most aztán bizonyíthatott, és élt is a lehetőséggel. Tekintve, hogy a film egy percig sem engedi el főhősét, minden tekintet a színészre szegeződik. Az időrendi struktúra következtében Murphy három órán keresztül párhuzamosan mutatja be a lelkes és ambíciókkal teli, illetve a már megtört, bűntudattól gyötört tudós történetét, hogy aztán a két életszakasz összeérjen.

Emiatt nézőként is állandóan újraértékeljük az eddig látottakat; Oppenheimer morális dilemmái, megaláztatása és bűntudata végig velünk van, Murphy pedig fájdalmasan jól bemutatta azt a komplex, „halandó" emberek számára elképzelhetetlen lelki terhet, amivel Oppenheimernek meg kellett küzdenie az életében.

A fókusz annyira a főszereplőre került, hogy végül felesleges volt ekkora sztárgárdát Murphy köré állítani.

Persze nem lehet panasz a Manhattan-tervet felügyelő Leslie Groves tábornokot játsszó Matt Damonra (Oppenheimer és Groves kapcsolatfejlődése az egyik legjobb szála a filmnek) , ahogy az Oppenheimer feleségét alakitó (Katherine Oppenheimer) Emily Blunt is hibátlan (még akkor is, ha Nolan köztudottan hanyagolja a női karaktereket, ami most is érezhető volt), nem beszélve Oppenheimer ellenpólusáról, Robert Downey Jr.-ról, aki rég vett annyira komolyan valamit, mint Lewis Strauss karakterét, aki az Atomenergia Bizottság elnökeként úgy gondolta, jó ötlet óvodás módjára kezelni sértettségét Oppenheimerrel szemben.

Christopher Nolan < J. Robert Oppenheimer 

Nolan az idővonal mellett szubjektívitással is játszik: a színes jelenetekben Oppenheimer perspektíváján keresztül követhetjük végig a történteket, míg a fekete-fehér képek az „objektív" narratívára fókuszálnak. Tekintve hogy minden információ dialógusok útján kerül bemutatásra, ennél a megoldásnál már rezgett a léc: nézőként a tömény elméleti fizika mellett a történelmi és politikai kontextust is ki kell hámozni, ahogy a világunkat örökre megváltoztató tudósgárda nélkül sem teljes a történet. Nolan hiába vett vissza látványosan a stílusából, ez az apróságnak tűnő, de sokszor zavaró játék nem könnyíti meg a dolgunkat.

Ettől függetlenül nem véletlen nevezték az Oppenheimert Nolan legérettebb munkájának. Mindenki tudja, mire képes látványban, de a várakozások ellenére viszonylag rövid ideig borzonghattunk a sikeres Trinity-teszt látványán, ahol az Egyesült Államok először robbantott atombombát a történelemben, hogy örökre a nyakunkon maradjon az atomkorszak.

Nolan ugyan a film minden pillanatában emlékeztet minket, hogy az atombomba az emberiség pusztulását hozhatja, de Oppenheimer személyes történetét semmi nem írhatta felül – még saját maga sem.

A történet előrehaladtával Oppenheimer és a nukleáris fegyverek alól egyszerre csúszik ki talaj: a film az atombomba apokaliptikus hatásai mellett a hatalomtechnikai befolyását is bemutatja. Nyomasztó végignézni azokat a jeleneteket, amikor a katonai és politikai vezetők a már elkészült atombomba kapcsán vitatják meg, hogy melyik Japán városokra dobják őket; de az sem jobb, amikor a még csak tervben lévő, jóval pusztítóbb hatású hidrogénbomba hatósugarát rajzolgatják körzővel az orosz nagyvárások köré.

Nolan másik legjobb húzása, hogy nem alkotott véleményt főhőséről, egyszerűen el akarta mesélni Oppenheimer teljes történetét a legmélyebb emberi érzésekből építkezve – a film sokszor bonyolultnak tűnő szerkezete is ezt a rétegzett skálát segíti. Tekintve, hogyan bántak a fizikussal a második világháború után, erre szükség is volt.

Hőstörténetről azonban szó sincs: a filmben még azt is megpedzegetik, hogy Oppenheimer az egész kirakatmeghallagatást – aminek végén megfosztják az atomenergetikai biztonsági jogosultságától és minden politikai befolyásától – csak a saját megítélése miatt szenvedte végig, hogy mártírt csináljon magából, ezzel enyhítve saját bűntudatán.

Nem a legjobb Nolan-film, de messze a legfontosabb 

Christopher Nolan a legmagasabbra tette a lécet, ami megremegett, de nem esett le. J. Robert Oppenheimer életét nehezen lehetettt volna jobban és alázatosabban bemutatni, a tömény dialógusok egyszerűen elkerülhetetlenek, a sokszor nehezen követhető történetmesélés pedig megbocsátható.

Ami viszont megbocsáthatatlan, hogy még mindig olyan világban élünk, ahol a tömegpusztító fegyverek bevetése egyáltalán szóba kerül. A világ 1945 után új korszakba lépett, a lehetséges apokalipsztist komolyan kell venni, ahogy Albert Einstein és J. Robert Oppenheimer is tette. Rossz hír, hogy ők semmi jót nem vártak az emberiségtől. Csak reménykedni lehet, hogy nem lesz igazuk.

Oppenheimer, 180 perc, 8,5/10