27 évesen öngyilkos akart lenni, ma elképzelhetetlen nélküle a modern festészet

Amikor Monet huszonhét éves volt, még korántsem számított ünnepelt művésznek. Adósságok gyötörték, hitelezői folyamatosan keresték, miközben párjával, Camille Doncieux-val és újszülött gyermekükkel súlyos anyagi gondok között éltek. Egy barátjának, Frédéric Bazille festőnek írt levelében úgy fogalmazott, mintha „szerencsétlen csillagzat alatt” született volna. Arról is beszámolt, hogy a fogadóból, ahol laktak, szinte mindenük nélkül tették ki őket. A család végül Émile Zola író tanácsára a Párizstól nyugatra fekvő Bennecourt közelébe költözött, ahol olcsóbb megélhetésben reménykedtek. Monet ugyanebben a levélben szinte mellékesen említette meg, hogy egy „ostoba pillanatban” a folyóba vetette magát. Hozzátette, hogy végül kiúszott a partra, és nem esett baja.

A pénzügyi nehézségek mögött azonban nem csupán a szegénység állt. Monet már ekkor is ragaszkodott ahhoz a festői szemlélethez, amely később az impresszionizmus egyik alapja lett. Nem a műteremben akart idealizált jeleneteket alkotni, hanem a szabadban festett, a természet változó fényeit és pillanatnyi hangulatait próbálta megragadni. Ahogy az Art History is írja, ez a megközelítés akkoriban merész újításnak számított, a hivatalos művészeti élet pedig kevés lelkesedést mutatott iránta.

A párizsi Szalon zsűrije több alkalommal is elutasította munkáit, képeit technikailag kiforratlannak és befejezetlennek tartották. Monet könnyebb utat is választhatott volna, és alkalmazkodhatott volna az akadémikus festészet elvárásaihoz. Ő azonban kitartott amellett, amit helyesnek érzett, még akkor is, amikor ebből szinte lehetetlen volt megélni.

A fordulat sem egyik napról a másikra érkezett. Az impresszionisták első, önálló kiállítását 1874-ben a kritikusok gúnyosan fogadták. Egyikük azt írta, hogy egy félkész tapéta is kidolgozottabbnak tűnik Monet festményeinél, mások pedig azt vetették a művészek szemére, hogy hadat üzentek a szépségnek.

A bírálatok mélyen érintették Monet-t. Évekkel később, 1879-ben – amikor már életművének legfontosabb képein dolgozott – egyik mecénásának, Georges de Bellio orvosnak azt írta, hogy kiábrándult önmagából és a munkájából. Úgy érezte, közelgő kiállítására nincs egyetlen olyan festménye sem, amelyet érdemes lenne bemutatnia.

Utólag éppen ez teszi különösen megrendítővé a történetét. Miközben Monet saját műveiben alig látott értéket, festészete csendben új korszakot készített elő. Az impresszionisták gyors ecsetvonásai, tiszta színei és a természetes fény pillanatnyi hatásainak ábrázolása gyökeresen eltért attól, amit addig magas művészetnek tartottak. A kritikusok befejezetlennek látták ezeket a képeket, a későbbi nemzedékek viszont éppen bennük ismerték fel a modern festészet egyik legfontosabb fordulópontját.