Elmegyógyintézetben festette leghíresebb képét van Gogh

Vincent van Gogh egészen pontosan 1889. május 8-án érkezett meg a provence-i Saint-Rémyben található elmegyógyintézetbe. Alig több mint egy évet töltött ott, és eredetileg nem is ebbe az intézménybe került volna. Szó volt arról, hogy egy marseille-i, több mint ezer beteget befogadó nagy állami intézetben helyezik el. Ha így történt volna, jó eséllyel egészen másképp alakult volna az utolsó alkotói korszaka.

Saint-Rémyben mindössze 41 beteg élt, a művész pedig viszonylag emberséges bánásmódban részesült. Az orvosok hamar felismerték, hogy a festés nagyban hozzájárul jóllétéhez, ezért teret és szabadságot adtak neki a munkához, illetve külön műtermet is kapott.

A környezet ettől függetlenül korántsem volt idilli. Éjszakánként más betegek kiáltásai töltötték meg az épületet, de van Gogh maga is súlyos rohamokkal küzdött, amelyek időről időre lehetetlenné tették számára a munkát. Mégis szinte minden ébren töltött óráját festéssel töltötte, gyakran néhány óra alatt befejezett egy-egy képet. Saint-Rémyben legalább 150 festményt készített, vagyis nagyjából kétnaponta egyet.

A közbeszédben van Goghra sokáig „őrült művészként” hivatkoztak, pedig élete nagy részében világosan gondolkodó, fegyelmezett és rendkívül tudatos alkotó volt. Megszállottan tanulmányozta a színeket, figyelte más művészek munkáit, tartotta a kapcsolatot barátaival, és szigorú munkaritmus szerint élt. Négy nyelven beszélt, jól ismerte a művészettörténetet, és levelezéseiből is egy intelligens, érzékeny és művelt ember képe rajzolódott ki.

Mentális betegsége azonban egész életére rányomta a bélyegét. Hallucinációk és hanghallások gyötörték; az egyik ilyen alkalommal történt az a hírhedt eset is, amikor levágta fülét. A saint-rémyi orvosok epilepsziával diagnosztizálták, állapotának pontos természete azonban ma is vita tárgya a történészek és orvosi kutatók között. Annyi bizonyos, hogy időszakosan súlyos lelki gyötrelmeket élt át.

Az intézet mindenesetre jót tett a megtört festőnek. Kevesebbet ivott, nem jutott abszinthoz és rendszeres napirend szerint élt. Egy látogató állítólag úgy írta le, mint aki tökéletes testi és szellemi egészségnek örvend, míg testvére, Theo felesége később megjegyezte, mennyire egészségesnek tűnt, amikor az intézet elhagyása után Párizsban járt.

A 19. századi elmegyógyintézetekre gyakran kegyetlen, rideg helyekként gondolunk, de Saint-Rémy bizonyos szempontból kivétel volt. Alapítója progresszív nézeteket vallott: hitt abban, hogy a természet, a kert, a zene és a művészet gyógyító erővel bírhat. Éppen ezért kiterjedt kerteket építtetett, van Gogh pedig először a szobájából látható tájat, majd később a környéket is lefestette.

Első ott készült mesterművét már az érkezése utáni reggel festeni kezdte, az inspirációt pedig a rácsos ablakból nyíló napsütötte búzamezők, olajfaligetek, szőlőskertek és a távolban az Alpilles alacsony hegyvonulatai adták.

Párizsi éveiben ismerkedett meg közelről az impresszionisták, például Monet és Pissarro festészetével, valamint fiatalabb művészekkel, köztük Paul Signackal, Émile Bernard-ral és Henri de Toulouse-Lautreckel. A japán fametszetek szintén erősen formálták a látásmódját: a tiszta színfoltok, a sötét kontúrok, a szokatlan képkivágások és a torzított perspektívák mind visszaköszönnek későbbi műveiben.

Különösen nagy hatással volt rá Hokuszai híres műve, A nagy hullám Kanagavánál. Sokak szerint a kompozíció és a gazdag kék tónusok is párhuzamba állíthatók a Csillagos éj örvénylő égboltjával. Van Gogh emellett mélyen tisztelte Jean-François Millet paraszti témájú képeit is, amelyek megerősítették benne azt a hitet, hogy az egyszerű vidéki élet is méltó művészeti téma lehet.

A Louvre-ban látott Eugène Delacroix-falfestmények szintén revelációként hatottak rá. Delacroix színelmélete, különösen az ellentétes színek egymás mellé helyezése, alapjaiban formálta át van Gogh palettáját. A korábbi sötétebb, tompább színek helyét egyre inkább élénk, kontrasztos árnyalatok vették át.

Van Gogh 1889. június 18-án fejezte be a Csillagos éjt. A kép alapja az intézeti szobája felső emeleti ablakából nyíló látvány volt, amelyet már többször megörökített. Ezúttal azonban éjszakai jelenetet akart festeni. Mivel sötétben nem tudott dolgozni, nappal, földszinti műtermében, emlékezetből és képzeletből hozta létre a képet.

Ez döntő fordulat volt. A holland művész korábban ragaszkodott a természet megfigyeléséhez. Részben Paul Gauguin unszolására és a Saint-Rémyben tapasztalt korlátozott mozgástér miatt szükségszerűvé vált képzeletének használata.

A festményen látható ciprus éppen ezért nem illeszkedik pontosan az igazihoz, ami jóval kisebb volt, és a búzamezőt lezáró falon túl állt. Van Gogh mégis előrébb hozta a képen, amely a japán fametszetek szoros képkivágását idézi. A fa a mediterrán kultúrában gyakran a halál jelképe, a festő azonban inkább szépséget és transzcendenciát látott benne, és egyiptomi obeliszkekhez hasonlította. A képen olyan, mintha összekötné a földet az éggel.

A képen egy falu is feltűnik, amelyet azonban van Gogh nem láthatott a szobájából, mivel éppen az ellenkező irányban feküdt. A Csillagos éjen csak néhány házat látunk, nem a valóságos település több száz épületét, a templom pedig inkább észak-európai jellegű, nem provence-i. Van Gogh tehát nem tájképet készített a hagyományos értelemben, hanem egy idealizált falut festett, amely inkább az otthon gondolatát testesíti meg.

Van Gogh rövid, erőteljes ecsetvonásokkal dolgozott. Az impasto technika miatt a festék helyenként milliméterekre kiemelkedik a vászonból, a felület pedig fizikailag is élővé válik. Technikai vizsgálatok szerint a képen kevés az utólagos átdolgozás. A lendületesnek tűnő ecsetvonások mögött rendkívüli kontroll és gyorsaság állt.

A színekben minden addigi hatás összeért. A kék különböző árnyalatai, a kobaltkék, az ultramarin, valamint a zöldes és ibolyás tónusok egymás mellett vibrálnak. A sárga és narancssárga csillagok ezekkel szemben jelennek meg, a lehető legerősebb kontrasztot létrehozva. Van Gogh itt Delacroix színelméletét, az impresszionisták könnyedebb ecsetkezelését és Georges Seurat optikai keverésről szóló tanulságait is saját nyelvvé alakította.

A kép csillagászati pontossága már más kérdés. A források szerint 1889. június 18-án majdnem telihold volt, nem sarló, ahogy a festményen látjuk. A Vénusz, a legfényesebb „csillag”, csak hajnal előtt volt látható, amikor a Hold van Gogh szobájából már nem látszott. A kép tehát valószínűleg éjszakai és hajnali emlékek összeolvasztása.

Felmerült az is, hogy az örvénylő formák galaxisokra emlékeztetnek. Az Örvény-galaxis modern képe valóban hasonlóságot mutat a festmény spirális mozgásaival. Van Gogh akár ismerhette is Lord Rosse 1850-es rajzának francia csillagászati könyvben közölt metszetét, hiszen szenvedélyesen érdeklődött a csillagászat iránt, és Párizsban találkozott a könyv szerzőjével is. 2004-ben fizikusok azt is észrevették, hogy a Csillagos éj mintázatai a turbulens áramlások matematikai szerkezeteire emlékeztetnek.

A festményt ugyanakkor sem Theo, sem maga van Gogh nem tartotta egyértelmű sikernek. A testvér szerint túl sok benne a stílus, kevés az anyagszerű tartalom, a festő pedig attól tartott, túlságosan eltávolodott a természettől, és a kép túl közel került az absztrakcióhoz. Ami számukra gyengeségnek tűnt, azt később éppen a mű legnagyobb erejeként ünnepelte a világ.

A Csillagos éj vallási és spirituális értelmezéseket is kapott. Van Gogh fiatalon evangéliumi prédikátor volt, később azonban elfordult a kereszténységtől. Hitének egy része mégis átkerült a művészetébe. A természet, a munka és a csillagok számára a végtelen érzését hordozhatták.

Van Gogh kevesebb mint egy évtized alatt körülbelül 2100 művet készített, köztük mintegy 860 olajfestményt. Ezek jelentős része élete utolsó két évéből származik. A Csillagos éj mégis különleges helyet foglal el ebben az életműben. Népszerűsége talán abból fakad, hogy nem azt mutatja meg, hogyan néz ki a világ, hanem azt, milyen érzés benne lenni.