Olykor az a legjobb, ha az ember gyorsan készpénzre váltja az ötletét – mondja saját tapasztalatai alapján a hazai informatikai biznisz szókimondó fenegyereke Kürti Sándor. Nemzetközi szinten a 2001-es New York-i terrortámadás után vált világhírűvé a kormányoknak és óriáscégeknek is dolgozó magyar adatmentő cég. Most megosztja tapasztalatait arról, miben kéne változnia a magyar mentalitásnak ahhoz, hogy a világpiacon is sikeresek lehessünk.
Gyakran int óvatosságra személyes adataink hanyag kezelése miatt. Használ olyan kütyüket, applikációkat, amelyek viszont éppen az ön adatait gyűjtve könnyítik a mindennapi életét?
KÜRTI Sándor: Hogyne. A minap például fél Budapest le volt zárva különféle események miatt, és a népszerű Waze mobilapp révén nekem is sikerült kikerülni a dugókat. Nem kell érte fizetnem, közben a Waze gazdagodik az én adataimmal is, hiszen elmondom neki, mikor merre járok.
Kürti SándorFotó: Haszon magazin/Hercegfalvi Zoltán
K.S.: A lényeg a tudatos adatkezelés. Például olyan apró trükkök, mint hogy az ember mondjuk kicsit mellélövi a címet, ahová el akar jutni. Nem biztos, hogy más orrára kötném, hol lakik például a kedvesem. Ez már okosabb, tudatosabb viselkedés. Ne könnyítsük meg a „rosszak" dolgát. Mint a bankkártya esetében, a PIN-kód megválasztásánál. Ne mondjak pontos címet, ne jöjjenek a lakásomat kifosztani. Pontosan mérhető, hogy az ön vagy az én adataimat úgy lopják el, ahogy akarják, és kereskednek velük.
A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad?
K.S.: Vannak jól működő rendszereink, amelyek néhány sajnálatos balesettől eltekintve remekül megállják a helyüket, ilyen a közlekedés, a légi közlekedés, a posta. Az is az érzésünk, hogy biztonságosak. De mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy ma az internet, az informatikai rendszerek nem ilyenek. Míg mondjuk az élelmiszeriparban független minőségbiztosítás van, és nem engednek be mindenféle ételt az országba, addig az informatikában még az sincs biztosítva, hogy az egyik gyártó berendezése fogadja a másik cég termékének adatait.
És a vírustámadások?
K.S.: Megjelenik egy informatikai biztonsági probléma, megírják az újságok, hogy mondjuk egy új vírus titkosítja vagy kitörli az adatokat. Erre mi megírjuk, hogyan kell védekezni ellene.
Két hét múlva ugyanez a vírus megjelenik és végig pusztítja az ország másik felét.
A gyártók pedig erősek: nem engedik meg, hogy valaki informatikai minőségbiztosítással kezdjen foglalkozni. Pedig az egymással összekapcsolódó rendszerekben jelentős a kockázat, ezért is drágábbak például a zárt felépítésű Apple termékei.
Viszont az Android operációs rendszer – vagy éppen a Wikipédia – olcsó vagy ingyenes. A nyílt rend- szerek költség-haszon aránya igencsak csábító.
K.S.: Mert ebben a költség-haszon elemzésben ma még nincsenek benne a biztonságra fordítandó kiadások. Mert ha ezt is beleszámítanánk, akkortól kezdve ön is bizonyára a zártabb rendszereket kedvelné. Vállalkozóként még inkább, hiszen vezetőként az embernek sokkal több felelősséget kell vállalnia. Ez a felelősség nem áll meg az országhatáron sem.
A régi málladozó társasházakat nézve a szűk környezeten túlmutató felelősség mintha nem látszana. A lakás az enyém, arra vigyázok, de a lépcsőház, a homlokzat már nem az én dolgom...
K.S.: Na most képzelje el, az egyik szabadalmunkat korábban eladtuk Japánban, ez a ma világhírű IoT (Internet of Things) technológia volt, amit egy kollégánk alkotott meg. Elárulom, a Sharp volt a vevő, s volt alkalmam látni, hogyan viselkednek, és azt is, mennyit kellene tanulnunk, hogy kompatibilisek legyünk velük.
Volt akkor egy szupergyors vonatuk a japánoknak, a Shinkansen, ez 260 kilométeres átlagsebességgel száguldott Osaka és Tokió közt. Amikor az emberek felszálltak rá, levették a cipőjüket, papucsba bújtak és úgy léptek be a kocsikba. Egy japán a munkahelyét, sőt, az oda vezető utat is a magáénak érzi.
Jártam egy ottani gyárban is, ahol kábelkorbácsot készítettek, ami egyszerű segédmunka. Fehér kesztyű, fehér rongy, a damil a csomó fölött 2 milliméternél levágva, a csomó 12 órára igazítva. Volt egy tízcentis fadarabjuk, jöhetett a következő csomó. Amikor hazajöttem, megnéz- tem a Canon fénymásoló gépünket az irodában – az is pontosan ezzel a precizitással volt összerakva.
Nálunk a segédmunkáról inkább úgy gondolkoznak, hogy mindenki úgy csinálja, ahogy gondolja.
K.S.: Így is lehet, de ki tudja, mennyi időbe telik. Amikor elmentünk a szabadalmunkkal a Sharp céghez, ezzel a kezemmel írtam alá a szerződést. Amit ha még egyszer megtennék, inkább levágatnám a kezem.
Miben tévedett?
K.S.: Nem tudtam, hogy fényévekre vagyunk egy másik kultúrától, ami a leendő partnerünket világhírűvé tette. Akkor feltették nekem a kérdést: kifizessék-e ott helyben a találmányunkat, vagy inkább közös munkában fejlesz- tünk tovább. Én persze az utóbbi választottam.
Tíz-tíz emberrel kezdtük a fejlesztést mindkét részről, de gyorsan bővült a létszám, és nekem már nem volt több szakemberem. A japánok viszont újabb és újabb csapatot delegáltak (a végén már 270 főnél tartottak), a végén pedig az egész üzlet kútba esett. Mert azt a minőséget, akkora tételben egyszerűen nem tudtuk hozni. Hogy tízmillió legyártott darabból legföljebb egyetlen selejt legyen, de le- hetőleg annyi sem.
Mi volt a tanulság?
K.S.:
Hogy add el „lábon", amid van, és rohanj el.
Más fejlettségi szinten álló partnerekkel együtt dolgozni ugyanis lehetetlen. Persze nekem, mint a mesebeli Dagobert bácsinak ott csillogott a szememben, hogy évente 10 millió berendezésnél csak megér 1-1 dollárt a Kürt tevékenysége. Évente tízmillió dollár elviselhetőnek tűnt.
Ehhez képest a végén csak veszteséggel tudtunk kiszállni az üzletből, és a szerződésnek köszönhetően a Sharpé lett a szabadalom. Ma sincs másképp: a fejlettebb országokkal szemben az olló egyre szélesebbre nyílik. És az imént említett gyorsvonat ma már 360-nal száguld.
