Habár a nyári hónapokban kevésbé keresettek a vörösborok, a kisebb testű, ám gazdag komplexitású borokat ilyenkor is jólesik fogyasztani. A pinot noirhoz vagy a gamay szőlőfajtához hasonló karakterű pais jelenleg reneszánszát éli Chilében.
A chilei pinot noir
Ha nem gonozzuk a szőlőt, mi is szembesülhetünk ezzel a problémával
Fotó: Vinepair
Lehet, hogy egyesek előtt még ismeretlenül cseng ez az elnevezés, pedig egy több száz éves szőlőfajtáról van szó, amely a kutatók szerint a legrégebbi lehet az újvilági szőlők között. A Kanári-szigeteken is ismert fajta valószínűleg az első telepesekkel érkezhetett annak idején Chilébe, majd a feledés homálya borult rá. A pais háttérbe szorult, és elsősorban világfajtákkal házasították, valamint a mindennapok borát is ez a szőlő adta. Az elhanyagolt ültetvényeken egyes helyeken annyira elburjánzottak a tőkék, hogy az indák felkapaszkodtak a fákra is, így gyakori látványt nyújtott, amint a szőlőmunkások létrákról szüretelnek.
A Bouchon családi borászat egy régebbi ültetvényén is így került elő pár tőke, a tulajdonosok viszont meglátták benne a fantáziát. Többféle borkészítési módszerrel is próbálkoztak, azonban a pais akkor mutatta meg legszebb arcát, amikor a borász a lehető legkevesebb közbeavatkozással készítette el.
Hozzájuk hasonlóan világszerte elismert termelő Roberto Henriquez, aki szintén beleszeretett a paisba. Mint mondja: ez a szőlő már a filoxériavész előtt is itt volt, természetes, hogy kezdeni kellett vele valamit. Ő azt szereti leginkább a fajtában, hogy nagyszerűen mutatja meg a termőhelyi sajátosságokat, így több ültetvényről is szüretel és palackoz dűlős borokat. „Megvan a saját identitása – mondja – ,de bármikor képes felvenni a versenyt a pinot noirral."
