húsok és tészta tányéron

A Netflix Street Food című sorozatában ne számítsunk gőzölgő falatokra, és fine dining-szerű ételekre. A Street Food ugyanis egyszerre szól sokkal kevesebbről, és mégis sokkal többről.


Semmi julienre vágott zöldségek, semmi konfitálás

A streaming-szolgáltató, 2019-ben bemutatott gasztrodokujából összesen két különálló, egy Ázsiában és egy Dél-Amerikában forgatott évaddal találkozhatunk. A részek alapkoncepciója minden esetben ugyanaz: adott kontinens adott országának egyik városában megismerhetjük az országra, és azon belül is a konkrét városra jellemző utcai ételeket. Bár a sorozat valóban szembe megy a klasszikus értelemben vett gasztronómiai dokumentumfilmekkel, a rendezők azért nem rugaszkodtak el teljesen a talajtól. A főszerepek egyikét még így is az ételek kapták, ám pozíciójuk lényege egészen eltér a megszokottól. Egy percig se számítsunk julienre vágott zöldégekre, esetleg konfitálással kapcsolatos tanácsokra. A Street Food sokkal inkább az ételek összetartó erejéről szól, melyeket a legmélyebb emberi történeteken keresztül ismertet meg velünk.

Az étel megmentő ereje

A Street Food minden részében megismerkedünk valakivel, akinek az életén keresztül belelátunk az adott ország kultúrájába is. Ezek az emberek szinte minden esetben szegénysorból indult, alacsony iskolázottságú utcai vagy piaci árusok, akiknek az életét szó szerint az étel mentette meg.

Kár lenne tagadni, ez a gasztronómiai dokumentumfilm-sorozat másodpercek alatt képes könnyet csalni a néző szemébe, és talán még azon sem lepődnénk meg, ha kiderülne, az alkotók tudatosan rendezték így a szériákat.

Elég csak a brazíliai Salvadorban élő nyugdíjas, Dona Suzanára gondolnunk, aki férje iránt érzett szerelméről pont ugyanúgy beszél, ahogy az ételről. Főzni édesanyja tanította meg, ám a szegénysorból induló asszonynak hamar fel kellett nőnie. Így sem kerülték el csalódások és átverések. Az öngyilkosságon gondolkodó nő életét végül utcai graffitisek változtatták meg teljesen.

Megkérték, főzzön nekik ingyen, ők pedig cserébe elterjesztik városszerte, milyen finomat ettek. Dona Suzana azóta a város leghíresebb embere, étterme pedig kihagyhatatlan úticél a turisták számára.

Az indonéziai Yogyakartából ismerhetjük meg a szintén nyugdíjaskorú Mbah Satinemet, aki minden nap hajnali 3 órakor kel, és a napja nem is ér véget napnyugtáig. De hasonló napirend szerint él a sorozat dél-koreai, mexikói és perui szereplője is. Bennük azon kívül, hogy az utcai ételek köré építették életüket, az a közös, hogy saját városuk kikerülhetetlen és emblematikus figuráivá váltak. Pont ugyanúgy, ahogy indiai, bolíviai vagy kolumbiai epizódok szereplői.

Mi is lehetnénk ők

De mégis mitől olyan jó a Street Food, azon kívül, hogy tele van érzelmekkel? Attól, hogy nem akarja a torkunkon letolni az ételt. Nem találkozunk már-már csámcsogva kóstoló műsorvezetővel, és az is ritka, ha a szereplők saját fogásaikat dicsérik. A sorozat inkább szól az adott ország gasztrokulturális hátteréről, és annak a társadalomra gyakorolt hatásáról.

Ezen kívül fontos még, hogy a sorozat szereplőivel azonosulni tud a néző. Bár olyan ételt főznek, amiket nagy valószínűséggel még soha nem kóstoltunk, mégis ismerjük őket – ők árulják a budapesti Lehel piacon a lángost, vagy a miskolci Zsarnai piacon a rántott húsos szendvicset. Hétköznapi emberek, akiket a rendszer sok esetben szeretett volna megállítani, ám ők mentek tovább és megvalósították – néha igazán távolinak tűnő – álmaikat.

A figyelmetekbe ajánljuk