A Taupō-tó égszínkék vizének hatalmas kiterjedése, amelyet ködös, hegyi horizontok koronáznak, a nyugalom rendkívüli érzését kelti. Pedig mélyen a föld alatt geológiai nyugtalanság készülődik.
A Taupō-tó a legnagyobb édesvízi tó Ausztrálázsiában, Új-Zéland északi szigetének közepén található. És bár ma békésnek tűnik, a tónak erőszakos eredettörténete van. A tó vize egy őskori kalderában helyezkedik el - ez a szó a spanyol üst vagy forró fazék szóból ered -, amely a Föld legutóbbi, 25 400 évvel ezelőtti szuperkitörése, az Oruanui kitörése során alakult ki. Amikor egy szupervulkánból (amelyet úgy határoznak meg, hogy egy kitörés során legalább 1000 köbkilométernyi anyag szabadul fel) az Oruanui kitöréséhez hasonló esemény során magma szabadul fel, a kimerült magmacsövek beomlanak, a Föld felszíne lesüllyed, és a táj véglegesen kalderává változik.
Az elmúlt 12 000 évben a Taupō vulkán 25 alkalommal volt aktív. Legutóbbi, i.sz. 232-ben bekövetkezett kitörését egy új tanulmány szerzői a Föld egyik legrobbanékonyabb kitöréseként írják le a történelmi időkben. Azóta a vulkánnak legalább négy dokumentált nyugtalansági epizódja volt, amelyek pusztító földrengéseket és 1922-ben hatalmas talajsüllyedést okoztak. A kutatók a szupervulkán újabb nyugtalansági periódusait tanulmányozták, és 42 évnyi adatot elemeztek, amelyet a tó körül és a tó különböző pontjain szétszórtan található 22 helyszínen gyűjtöttek össze. És van bizonyíték arra, hogy a szupervulkán még mindig dübörög.
Az adatok megbízhatósága érdekében a mérőműszereket súlyozzák, hogy csökkentsék a hullámok hatását, és minden egyes adatpontnál több mérést végeznek, hogy felismerjék az eltérések mértékét és a kiugró értékeket. Minden egyes helyszínen egy tartalék mérőműszert is telepítenek, amely biztosítékul szolgál az egyéb erők által okozott zavarok ellen.
A projekt kezdetén a méréseket mindössze hat állomáson felállított kézi mérőműszerekkel rögzítették. 1982 augusztusa és 1983 júliusa között további nyolc állomással bővült, és ez idő alatt kezdett megmutatkozni ezeknek a méréseknek az értéke.
A rendszer 1983 elején a különböző helyszíneken emelkedő vagy csökkenő értékeket észlelt. Nem sokkal később földrengések hada rázta meg finoman a régiót, ami több törés megrepedését eredményezte, ami a Kaiapo központi törésövezetét lefelé nyomta, és a tó déli végén lévő más területek emelkedését okozta. Az 1983-as földrengésraj csak az első volt az elmúlt 35 év során feljegyzett hét diszkrét nyugtalansági epizód közül. 1986-ra a rutinszerű felméréseket minden évben további érzékelőkkel végezték, a földrengések nyomán pedig további megfigyeléseket végeztek, így egy megbízható adatállományt hoztak létre, amely az idők során csak egyre részletesebbé vált.
A szerzők észrevették, hogy a geológiai nyugtalanságok idején a tó északkeleti vége (amely a legközelebb van a vulkán középpontjához és a szomszédos törésvonalakhoz) hajlamos emelkedni, míg a tómeder a törésövezet középpontja közelében süllyedt, a tó déli végén pedig kisebb süllyedés volt tapasztalható. A kutatók szerint a 16 cm-es kiemelkedés - amely bár nem katasztrofális, de mindenképpen elég ahhoz, hogy némi kárt okozzon az épületekben vagy a csövekben - valószínűleg annak köszönhető, hogy a nyugtalanság idején a magma közelebb kerül a felszínhez.
A kutatók úgy vélik, hogy a vulkán északkeleti végét - ahol a legfiatalabb nyílások vannak - nagyobb valószínűséggel érinti a forró magma terjeszkedése, amely felfelé nyomja a földet. Úgy vélik, hogy a Taupō törés süllyedő középpontja, valamint a tó déli végének süllyedése valószínűleg a mélyben lévő magma lehűlésének (és így zsugorodásának), egy hasadék tektonikus kiterjedésének vagy mindkettőnek köszönhető.
(Forrás: ScienceAlert)
