A modern orvostudomány vívmányai előtt a szülés rendkívül kockázatos folyamatnak számított. Az érzéstelenítés, az antibiotikumok és a megfelelő higiéniai körülmények hiányában egy-egy komplikáció könnyen végzetessé válhatott. Különösen veszélyes volt, ha a magzat elakadt a szülőcsatornában, a császármetszés ugyanis akkoriban rendkívül magas halálozási aránnyal járt.
A 18. század második felében Jean-René Sigault francia orvos egy olyan sebészeti eljárással kísérletezett, amelynek során a medence elülső részén található szeméremízület átvágásával igyekeztek elegendő helyet biztosítani a gyermek világra jöveteléhez. A szimfiziotómiának nevezett beavatkozást 1777-ben egy Madame Souchot néven ismert, negyvenéves nőn is elvégezte, aki korábban négy gyermekét veszítette el szülés közben. A műtét sikeres volt, az anya és újszülött babája egyaránt életben maradtak.
Az 1780-as években két skót orvos, John Aitken és James Jeffray egymástól függetlenül kezdett láncos vágóeszközökkel foglalkozni. Aitken a nehéz szüléseknél alkalmazott műtétekhez, Jeffray pedig a beteg csontszövet eltávolításához dolgozott ki megoldást. Aitken találmányát már egy 1785-ben megjelent orvosi munkában is bemutatták.
A korabeli láncfűrész természetesen alig hasonlított a ma ismert, motoros változatokra. Egy apró fogakkal ellátott, hajlékony láncból állt, amelynek két végére fogantyúkat erősítettek. Az orvos a láncot a megfelelő helyre vezette, majd a fogantyúk váltakozó mozgatásával fűrészelhetett. A szerkezet lehetővé tette a csontok pontosabb átvágását, miközben igyekeztek csökkenteni a környező szövetek sérülését.
A technológia a következő évtizedekben tovább fejlődött. Bernhard Heine német sebész 1830 körül egy új, kézi forgatókarral működtetett csontfűrészt alkotott, amelyet oszteotómnak nevezett el. Az eszköz már jobban emlékeztetett a modern láncfűrészek működési elvére, és különösen hasznosnak bizonyult a precíz csontsebészeti beavatkozásoknál.
Heine találmánya azonban drága volt, használata pedig komoly szakértelmet igényelt, ezért nem terjedt el széles körben. A szülészeti műtétekhez sem alkalmazták, mivel kialakítása erre nem volt megfelelő.
A 19. század végére a sebészeti technikák fejlődése, az érzéstelenítés és a higiéniai körülmények javulása fokozatosan biztonságosabbá tette a császármetszést. Ezzel párhuzamosan a szimfiziotómia jelentősége is csökkent. A csontsebészetben ugyanakkor továbbra is alkalmaztak hajlékony fűrészeket, köztük Leonardo Gigli olasz orvos finom, sodrott huzalból készített találmányát.
Időközben a láncos vágószerkezet más területeken is felkeltette a feltalálók érdeklődését. A 19. század végén és a 20. század elején több kísérlet született arra, hogy a technológiát a fakitermelésben is hasznosítsák. A kezdeti berendezések azonban hatalmasak és nehezen kezelhetők voltak, így nem bizonyultak igazán praktikusnak.
Az áttörést Andreas Stihl német feltaláló munkássága hozta el, aki 1926-ban elektromos láncfűrészt fejlesztett ki, majd néhány évvel később egy benzinmotoros változattal is előállt. Ezeket az eszközöket kezdetben még két embernek kellett működtetnie, az első egyszemélyes elektromos láncfűrészt azonban a Stihl már 1933-ban piacra dobta.
A ma már világszerte elterjedt szerszám története így egy több mint kétszáz évvel ezelőtti orvosi problémához vezethető vissza. Bár a modern láncfűrészek külsejükben és felhasználásukban teljesen eltérnek elődeiktől, működésük alapját ugyanaz az elv adja, amelyet egykor a sebészek alkalmaztak.
Olvasd el ezt is!