A 20. század egyik legsötétebb orvosi tévedése, a lobotómia
Az orvostudomány folyamatos és rohamos fejlődése miatt könnyen előfordulhat, hogy az alig pár hónapja áttörésnek számító kezelések egyik napról a másikra elavulttá válnak. Hasonló történt a köznyelvben csak lobotómiaként ismert beavatkozással is, ami egy időben a súlyos pszichiátria tünetek legjobb kezelési módjának tűnt. Később viszont egyre világosabbá vált, hogy a módszer sok esetben jóvátehetetlen károkat okozott. A történet különösen nyugtalanító, hiszen nem valamiféle sötét zugban született áltudományról van szó, hanem egy olyan eljárásról, amelyet tekintélyes orvosok támogattak, díjakkal ismertek el, és évekig széles körben alkalmaztak.
A lobotómia szellemi hátterét az a korszak adta, amikor a pszichiátria még nagyon keveset tudott arról, mitől alakulnak ki a különféle mentális zavarok. A portugál neurológus, Egas Moniz abból indult ki, hogy bizonyos súlyos pszichés állapotok az agy egyes területei közti kapcsolatok hibás működéséhez köthetők. Úgy gondolta, hogy ha a homloklebeny és a mélyebb agyi központok közötti idegpályákat átvágják, a beteg megszabadulhat a kényszeres gondolatoktól, a téveszméktől vagy a szélsőséges érzelmi kilengésektől. A beavatkozást prefrontális leukotómiának nevezte, később azonban a köznyelvben a lobotómia szó terjedt el.
A korabeli beszámolók azért tudták sokáig sikernek feltüntetni az eljárást, mert az orvosok gyakran már azt is javulásnak tekintették, ha a páciens nyugodtabbá, kezelhetőbbé, kevésbé indulatosabbá vált. Csakhogy ez a nyugalom sokszor nem gyógyulást jelentett, hanem az érzelmi és értelmi működés súlyos tompulását. A beavatkozáson átesett embereknél gyakran jelentkezett apátia, személyiségváltozás, ítélőképességi zavar és maradandó kognitív hanyatlás. A módszer ráadásul egy olyan korszakban terjedt el, amikor a társadalom rendkívül szűken húzta meg a normalitás határait, ezért sokan eleve úgy kerültek intézetbe, hogy viselkedésük vagy életmódjuk lógott ki a kor elvárásaiból.
Az eljárás az Egyesült Államokban vált igazán tömegessé, főként Walter Freeman pszichiáter és James Watts idegsebész munkája nyomán. Freeman később még tovább egyszerűsítette a beavatkozást, és kidolgozta a transzorbitális lobotómiát, amelynél a koponya megnyitása helyett a szemüreg mögött vezettek be egy hegyes eszközt az agyba. A módszer gyorsabb és olcsóbb volt, így még könnyebben terjedt, miközben súlyos következményei ugyanúgy megmaradtak. Freeman a saját hatékonyságát is látványosan demonstrálta: kórházi körútjai során rövid idő alatt döbbenetesen sok beavatkozást végzett. A történet egyik legismertebb áldozata Rosemary Kennedy volt, akin 1941-ben hajtottak végre lobotómiát, a műtét következményei pedig egész életére súlyosan rányomták a bélyegüket.
A lobotómia népszerűsége az 1950-es években kezdett visszaesni, amikor megjelentek az első olyan gyógyszerek, köztük a klórpromazin, amelyek kiszámíthatóbban és visszafordíthatóbb módon tudták mérsékelni a pszichotikus tüneteket. Ettől kezdve egyre nehezebb volt megvédeni egy olyan műtéti eljárást, amely végleges agyi sérülést okozhatott azért, hogy a betegek kevésbé legyenek nyugtalanok vagy kezelhetetlenek. A hatvanas évekre a lobotómia már inkább elrettentő példává vált, és fokozatosan átkerült a tudományos optimizmus nyelvéből a társadalmi kontrollról, az orvosi arroganciáról és az intézményi erőszakról szóló viták közé.
Olvasd el ezt is!