Az óceán ezer méternél mélyebb régióiban teljes sötétség uralkodik, a víz hőmérséklete alig haladja meg a fagypontot, az élelem pedig rendkívül ritka. A mélytengeri horgászhalak ehhez a szélsőséges környezethez alkalmazkodtak: hatalmas szájuk és befelé hajló fogaik lehetővé teszik, hogy a melléjük merészkedő zsákmányt azonnal elkapják.
A nőstények egyik legkülönösebb testrésze a fejükből kiálló, világító nyúlvány, amellyel a sötétben csalogatják magukhoz a prédát. A fényt bizonyos fajoknál a nyúlvány végében élő biolumineszcens baktériumok állítják elő.
A mélytengeri horgászhalak egyes fajainál a hímek mindössze néhány centiméteresek, miközben a nőstények náluk sokszorosan nagyobbra nőhetnek. A hatalmas víztömegben azonban rendkívül nehéz párt találni, ezért a hímek különösen érzékeny szaglásuk segítségével kutatják fel a nőstényeket. Amikor végre rátalálnak egyre, fogaikkal belekapaszkodnak a testébe. Bizonyos fajoknál ezt követően a két állat szövetei fokozatosan összenőnek, és vérkeringésük is összekapcsolódik.
A hím idővel elveszíti önállóságát, szemei visszafejlődnek, több belső szerve elsorvad, táplálását pedig a nőstény szervezete veszi át. Lényegében egyetlen feladata marad: a szaporodáshoz szükséges hímivarsejtek biztosítása. Az is előfordulhat, hogy egy nőstényhez egyszerre több hím is kapcsolódik.
A szexuális parazitizmusnak nevezett folyamat azért is rendkívüli, mert a gerincesek immunrendszere általában elutasítja az idegen szöveteket. A mélytengeri horgászhalak érintett fajainál azonban az immunvédekezés bizonyos elemei hiányoznak vagy jelentősen módosultak, így a két állat tartósan összekapcsolódhat.
A kutatók számára ugyanakkor még mindig számos kérdés megválaszolatlan. Ezeket a halakat természetes élőhelyükön rendkívül ritkán sikerül megfigyelni, így különös életmódjuk több részlete ma is rejtély.
Olvasd el ezt is!