Mint oly sok minden a biológiában, a betegség is egy kényelmes doboz, amelybe megpróbálunk egy bonyolult rendszert belezsúfolni.
Több mint fél évszázada az antiszociális személyiségjegyeket, amelyeket pszichopatának gondolunk, mint például a bűntudat hiánya, agresszió és mások jólétének semmibe vétele, mentális betegségekkel hozták összefüggésbe. A biológiában a megromlott és a hasznos tulajdonságok közötti határvonal homályos lehet, nyitva hagyva annak lehetőségét, hogy amit ma hibás működésnek tekintünk, azt egykor a természetes szelekció elősegíthette. Nekünk talán nehéz elképzelni, hogy az evolúció az antiszociális embereknek kedvez, de a természetnek nem okoz gondot, hogy helyet hagyjon az alkalmi ingyenélőknek az egyébként együttműködő fajokban, mint amilyen a miénk is.
Azok az alternatív tulajdonságok, amelyek miatt a pszichopatákat annyira megvetik, elképzelhető, hogy előnyhöz juttatják őket egy olyan világban, ahol az erőforrásokért folyó verseny intenzív. Egy kanadai kutatócsoport tanulmányában vizsgálta ezt a lehetőséget, azt állítva, hogy a pszichopátia nem rendelkezik a rendellenesség bizonyos jellemzőivel, így inkább egy rendeltetésszerűen működő funkciónak kellene tekinteni. Következtetésük a pszichopátia validált mérőszámait a személy kézügyességére vonatkozó adatokkal együtt tartalmazó, meglévő kutatások elemzésén alapul; ez az összefüggés azonban a kriminálpszichológia kezdeti időszakából származó elavult tudományt idézi.
Történelmileg a balkezesség és a baljós személyiség közötti kapcsolat szinte adott volt. A mentális betegségek és a szociabilitás korai modelljei a balkezességet az egyén degeneráltságának kényelmes jelének tekintették. A tudomány ma már nem tekinti a balkezeseket rossz sorsú bűnözőknek, bár a kutatásban továbbra is gyakran felmerül a kérdés, hogy a balkezesség hogyan párosulhat más fiziológiai és pszichológiai tulajdonságok litániájával. Mindennek középpontjában a természet kontra neveltetés ősrégi kérdése áll. Úgy tűnik, hogy a genetika valóban szerepet játszik a kéztelenségben, még ha meglehetősen bonyolult is. Kulturális hatások is meghatározhatják, hogy egy személy mennyire részesíti előnyben az egyik kezét a másikkal szemben, lehetővé téve számára, hogy beilleszkedjen a jobbkezeseket előnyben részesítő közösségekbe.
A környezeti hatások - például a stressz, a táplálkozás vagy az anyaméhben a környezetszennyezésnek való kitettség - szintén rengetegféleképpen befolyásolhatják az ember genetikai örökségét a kéztartás egyik vagy másik irányába.
Mivel a kutatók ebben a tanulmányban nem találtak egyértelmű bizonyítékot arra, hogy a pszichopata alanyok kisebb valószínűséggel lennének jobbkezesek, feltételezhető, hogy fejlődésüket nem feltétlenül befolyásolta jelentős mértékben a környezetük. Ez nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy bármilyen gének is működnek, azok az evolúció által választott módon működnek, és (ahogy a kutatók leírják) "alternatív élettörténeti stratégiát" biztosítanak azok számára, akik örökölték őket. Rengeteg okunk van arra, hogy az egész vitában így vagy úgy, de ne ítélkezzünk. Konkrétan erre a tanulmányra jellemző, hogy végül csak 16 tanulmányból született következtetés, amely alig 2000 egyed adatait kombinálta, így statisztikailag gyenge.
A minta méretétől eltekintve, az ilyen tanulmányokban nehéz korlátozni a változókat, így lehetetlen kizárni, hogy a zavaró körülmények összezavarják a dolgokat. Mindezeken túl ott van az a filozófiai kérdés, hogy mi teszi a formánkban és működésünkben mutatkozó különbségeket egyáltalán betegséggé. Egész könyveket írtak az egészség és a betegség változó definícióiról. A pszichopátia egyszerre lehet nemkívánatos az egyik körülmények között, és értékelhető egy másikban, anélkül, hogy a betegség modelljeire hivatkoznánk. Egyszerre lehet a túlélés alternatív stratégiája, amely bizonyos társadalmi kontextusokban segít, mielőtt egy másikban rendellenességgé válna. Mint oly sok minden a biológiában, a betegség is egy kényelmes doboz, amelybe megpróbálunk egy bonyolult rendszert belezsúfolni.
A pszichopátia klinikai ikertestvére, az antiszociális személyiségzavar (APD) 1968-ban kapott hivatalosan helyet a Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvének második kiadásában (DSM-II). Az APD még számos felülvizsgálat után is benne maradt a DSM-ben, idővel objektívebben megfigyelhető és ellenőrizhető kritériumokkal kiigazítva. Az, hogy a pszichopátiát a jövőben is rendellenességnek tekintjük-e, számos megfontolástól függ, nem utolsósorban az ehhez hasonló tanulmányok eredményeitől. Függetlenül attól, hogy hogyan tekintünk az olyan rendellenességekre, mint az APD, a pszichopátia szerepet játszhat olyan viselkedésekben, amelyek sokak jólétét megzavarják és tönkreteszik. Ha többet tudunk arról, hogyan működik, és hogyan segíthetünk az érintetteknek, az olyan válasz, amely mindannyiunk számára hasznos lehet.
(Forrás: ScienceAlert))
