Ezért végzetes, ha nem megfelelő vércsoportú vér kerül a szervezetbe
Az, hogy valaki nem megfelelő vércsoportú vért kapjon, ma már rendkívül ritka, de a következmények súlyosak lehetnek. A szervezet ilyenkor idegen anyagként azonosítja a bejutó vörösvérsejteket, és olyan immunválaszt indít el, amely gyorsan életveszélyes állapothoz vezethet. Ma ez alapvető orvosi ismeretnek számít, de a vérátömlesztés történetének első évszázadai inkább a szerencséről, a félreértésekről és a kockázatos próbálkozásokról szóltak.
1881-ben William Halsted orvos saját vérével próbálta megmenteni szülés után elvérző húgát, Minniet. A beavatkozás sikerült, a nő állapota javulni kezdett, Halsted azonban még nem tudhatta, mennyire szerencsés véletlen segítette őket. Az átömlesztés azért működött, mert testvérével azonos vércsoportba tartoztak, ez pedig közeli rokonok között sem magától értetődő. Akkoriban a vércsoportokat még nem ismerték, noha a transzfúzióval már évszázadok óta kísérleteztek, többnyire kevés sikerrel.
Az egyik legkorábbi, embernél végzett próbálkozás 1667-ből ismert. Jean-Baptiste Denis francia orvos juhvért adott Antoine Mauroy-nak, aki feltehetően pszichózissal küzdött. Az első beavatkozás után úgy tűnt, a beteg jobban van, a második transzfúzió viszont már súlyos tüneteket váltott ki: láz, erős deréktáji fájdalom, égető érzés a karban, valamint sűrű, sötét vizelet jelentkezett. Ma már tudjuk, hogy ezek annak a veszélyes immunreakciónak a jelei voltak, amely akkor alakul ki, amikor a szervezet idegen vérsejtekkel találkozik.
A folyamat lényege, hogy a test ellenanyagokat termel, amelyek felismerik a sejtek felszínén található idegen fehérjéket, vagyis antigéneket. Az ellenanyagok ezekhez kapcsolódva jelzik az immunrendszer többi elemének, hogy támadják meg a betolakodónak érzékelt sejteket. A széteső sejtek maradványai a vizelettel távoznak, súlyosabb esetben azonban a tömeges sejtpusztulás vérrögképződéshez, a létfontosságú szervek vérellátásának romlásához, a vesék túlterheléséhez, végül szervelégtelenséghez is vezethet. Denis betege ugyan túlélte, de miután más, állatról emberre végzett vérátömlesztések halálos kimenetelűnek bizonyultak, Európa-szerte betiltották az eljárást, és a módszer hosszú időre háttérbe szorult.
A fordulatot 1901 hozta el, amikor Karl Landsteiner osztrák orvos felfedezte a vércsoportokat. Megfigyelte, hogy egyes vérminták összekeverve csomósodni kezdenek. Ez azért történik, mert az ellenanyagok megtapadnak az idegen antigéneket hordozó sejteken, így a vérsejtek összetapadnak. Ha azonban a donor és a beteg vércsoportja megegyezik, ez a reakció nem indul be. Néhány évvel később, 1907-re az orvosok már kis mennyiségű vér előzetes összekeverésével ellenőrizték, hogy kialakul-e csomósodás, és ezzel megteremtették a biztonságos vérátömlesztés alapját.
A következő nagy lépést az jelentette, hogy a vért már nem kellett azonnal, két ember között közvetlenül átadni. 1914-ben kiderült, hogy a nátrium-citrát megakadályozza az alvadást azáltal, hogy kivonja a folyamatból a kalciumot. Két évvel később amerikai kutatók egy még hatékonyabb véralvadásgátlót, a heparint is azonosították, amelyet ma is használnak. Az első világháború idején mindez már hordozható berendezésekkel is párosult, így a donoroktól levett vért el lehetett juttatni a front közelébe, ahol sebesült katonák életét mentette meg. Ezekből a kezdetleges megoldásokból nőtt ki később a modern vérbankok rendszere.
Olvasd el ezt is!