Három szer, néhány perc, egy halálos ítélet – így működik a méreginjekció

Az Egyesült Államokban 2026-ban 27 tagállam jogszabályai tartják fenn a halálbüntetés lehetőségét, bár közülük több nem hajt végre rendszeresen kivégzéseket. A méreginjekció továbbra is a leggyakoribb módszer, de már nem kizárólagos: egyes államok továbbra is engedélyezik a villamosszéket, a nitrogénes kivégzést és meglepő módon a sortüzet is. 

A méreginjekció lényege, hogy intravénás kanülökön keresztül olyan szereket juttatnak az elítélt szervezetébe, amelyek eszméletvesztést, légzésbénulást, majd keringésleállást idéznek elő. Nincs azonban egy egységes eljárás: Texas és több más állam nagy adag pentobarbitált használ önmagában, míg Oklahoma és Florida három különböző szerből álló, de egymástól is eltérő protokollt követ.

Az egyetlen szerre épülő eljárásnál az elítélt nagy dózisú pentobarbitált kap. Ez a barbiturát elnyomja a központi idegrendszer működését, mély eszméletlenséget, majd a légzés és a keringés összeomlását okozza. A háromszeres protokoll első anyaga rendszerint altató vagy nyugtató hatású készítmény. A korábban elterjedt tiopentál-nátriumot ma már alig használják; helyette egyes államok midazolamot vagy etomidátot alkalmaznak. Ezt egy izombénító szer követi, amely meggátolja az idegek és az izmok közötti kommunikációt. A rekeszizom is lebénul, ezért az elítélt nem tud tovább lélegezni. Végül kálium-kloridot, Florida esetében pedig kálium-acetátot adnak be, amely megzavarja a szív elektromos működését, és szívmegállást idéz elő.

A háromszeres protokoll csak akkor lehet fájdalommentes, ha az első szer valóban megfelelő mélységű eszméletlenséget okoz. Ha ez nem történik meg, az izombénító miatt a fogvatartott képtelen mozogni vagy jelezni, miközben fulladásérzést és a kálium-klorid okozta erős fájdalmat élhet át.

A kivégzések egyik leggyakoribb problémája már azelőtt jelentkezik, hogy a gyógyszereket beadnák. Az elítéltek hosszú éveket vagy évtizedeket tölthetnek a halálsoron, és életkoruk, betegségeik vagy korábbi intravénás droghasználatuk miatt nehéz megfelelő vénát találni.

Ez történt Doyle Lee Hamm esetében is, akit 2018-ban akartak kivégezni Alabamában. Hamm nyirokrákban szenvedett, vénái pedig rossz állapotban voltak. A kivégzőcsoport közel két és fél órán keresztül próbált intravénás hozzáférést kialakítani a lábán és az ágyékánál, végül azonban leállították az eljárást. Alabama később megállapodott Hamm ügyvédeivel, hogy nem kísérli meg újra a kivégzését; Hamm 2021-ben halt meg betegsége következtében.

A másik ismert eset Joseph Cannonhoz kötődik, akinek 1998-as texasi kivégzése közben összeesett az egyik vénája, a tű pedig kicsúszott. A tanúk elől negyedórára elhúzták a függönyt, amíg a kivégzőcsoport helyreállította az infúziót. Charles Walker 1990-ben, Illinois államban végrehajtott kivégzésénél a beszámolók szerint megtört az egyik műanyag cső, a kanül pedig nem megfelelő irányba állt. Emiatt a szerek lassabban jutottak a szervezetébe, az eljárás pedig hosszabb ideig tartott a tervezettnél.

A sikertelen vagy elhúzódó kivégzések nem egyedülálló esetek, különösen a méreginjekcióknál. Az elmúlt években is akadtak olyan esetek, amikor a személyzet hosszú ideig nem tudott vénát találni, vagy a fogvatartott láthatóan nehezen lélegzett és rángatózott.

A gyógyszerek beszerzése sem mindig egyszerű. Számos gyógyszergyártó megtiltotta, hogy termékeit kivégzésekhez használják, ezért egyes államok speciális gyógyszertárakhoz fordultak. Több államban törvények titkosítják a szerek gyártójára és eredetére, valamint a kivégzésben közreműködőkre vonatkozó adatokat, így a készítmények minőségét kívülről nehéz ellenőrizni.

A méreginjekciót eredetileg azért vezették be, hogy a korábbi módszereknél tisztábbnak, gyorsabbnak és kevésbé kegyetlennek látszó kivégzést tegyenek lehetővé. Az elmúlt évtizedek esetei azonban azt mutatják, hogy az orvosi környezet és a mozdulatlan test önmagában nem bizonyítja a fájdalom hiányát.