Ma természetes, hogy átrepüljük a fél világot, de a középkorban egy rövidebb gyalogút is halálos lehetett

Egy 14. századi zarándok fennmaradt feljegyzései vészjósló képet festenek a középkori utazásról: ő azt javasolta, csak az induljon útnak, aki készen áll a nélkülözésre és tisztában van vele, hogy meg is halhat. Egy milánói államférfi pedig úgy vélte, hogy egy zarándoknak két erszényre van szüksége – az egyikben arany, a másikban végtelen türelem lapuljon.

De miért volt ennyire kockázatos útra kelni akkoriban? Az emberek nagyrészt csak rövid távolságokat tettek meg, és akkor is jellemzően piacra mentek vagy egyházi ügyeket intéztek. A hosszabb utakat a zarándoklat motiválta, de a katonák, kereskedők, udvari tisztviselők, vándorénekesek mellett azok is jóval nagyobb távolságokat tettek meg, akiket háború, éhínség vagy járvány kényszerített vándorlásra.

Egy hosszabb út előtt ráadásul engedélyre volt szükség. A parasztoknak a házastárstól, a papoknak feletteseiktől kellett ezt igényelniük. A nők számára az utazás különösen veszélyes volt, hiszen szexuális erőszak érhette őket, ezért a zarándokok közt elenyésző arányban voltak jelen. A tehetősebbek inkább kísérettel indultak útnak, fegyveres védelemmel. Az útra pénzt, köpenyt, széles karimájú kalapot, botot és vállon átvethető, csatos táskát vittek, sőt sokan karddal is felszerelkeztek. Léteztek útikönyvek is: Niccolò da Poggibonsi barát 15. századi feljegyzése például részletes útvonalakat és távolságokat írt le a Szentföld felé tartóknak.

Az időjárás sokszor kiszámíthatatlan volt, ráadásul éppen 1300 és 1870 között zajlott a pusztító kis jégkorszak is. Felix Fabri svájci domonkos teológus beszámolóiban jeges hegyvidékről, sártengerré vált utakról és térdig érő, hóval fedett mocsarakról is írt. Emellett Európa nagy részét sűrű erdők borították, ahol könnyű volt eltévedni. Egy 10. századi szerzetes például nagyjából 18 kilométerrel hosszabb útra kényszerült, miután rossz ösvényre tért.

A fogadók sem jelentettek valódi menedéket, hiszen idegenekkel kellett szobát, sőt ágyat megosztani, ami gyakran lopáshoz vagy verekedéshez vezetett. Az éjszakák zajosak voltak, köszönhetően a paták dobogásának, az őrök kiáltásainak, az állatok és rovarok zajának. A nyugodt alvást a bolhák és ágyi poloskák tették még nehezebbé. Bár ezt könnyű a középkori emberekről elhíresült igénytelenségre fogni, a valóság az, hogy a lehetőségekhez mérten a tisztálkodásra akkoriban is odafigyeltek.

Útra kelni a tengeren sem volt biztonságosabb. Hajótörések és betegségek tizedelték az utasok számát, máskor pedig a szélcsend okozott heteken át tartó veszteglést. Ennyi idő alatt az élelem megromlott, az ivóvíz bűzleni kezdett, és a kártevők is elszaporodtak.