Egy olyan kagylófaj, amelyet csak a 28 000 éves fosszíliák mintáiból ismerünk, élve és egészségesen bukkant fel egy amerikai tengerparton.
A Cymatioa cooki néven ismert kis, áttetsző kéthéjú kagylót nemrégiben fedezték fel a dél-kaliforniai sziklás árapály-közi zónában rejtőzködve – egy olyan helyen, amelyet a tudósok sok-sok éven át gondosan átfésültek.
Nem túl gyakori, hogy egy, a fosszilis feljegyzésekből ismert fajra élve bukkanunk, különösen egy olyan jól tanulmányozott régióban, mint Dél-Kalifornia
– mondja Jeff Goddard, a Kaliforniai Egyetem Santa Barbara-i egyetemének tengerökológusa.
Goddard maga is évtizedek óta kutatja Kalifornia partjait tengeri csigák, nudibranchák és más gerinctelenek után, amelyeket tanulmányozhat, de csak 2018 novemberében bukkant rá két furcsa külsejű, kis fehér foltra.
A héjuk mindössze 10 milliméter hosszú volt. De amikor kinyúltak, és elkezdtek integetni egy, a héjuknál hosszabb, fényes fehér csíkos lábukkal, rájöttem, hogy még sosem láttam ezt a fajt
– mondja.
Goddard készített néhány fényképet, és továbbította azokat Paul Valentich-Scottnak, a Santa Barbara-i Természettudományi Múzeum puhatestűekkel foglalkozó kurátorának. De Valentich-Scott sem tudta elhelyezni a fajt. Szüksége volt egy fizikai példányra.
Ez is érdekelhet: Furcsa betegség változtatja ragacsossá a tengeri csillagokat
Amikor Goddard visszament a kagylókért, azok eltűntek. Hónapokba és sok apályba telt, mire végre egy újabb apró kagylót talált. Végül négy példányt szerzett tanulmányozásra.
Amikor azt gyanítom, hogy egy új fajról van szó, vissza kell keresnem az összes tudományos irodalmat 1758-tól napjainkig. Ez ijesztő feladat lehet, de a kellő tapasztalattal elég gyorsan megy
– tette hozzá a Goddard.
Az intenzív kutatás során a tudósok rábukkantak egy 1937-ben rajzolt illusztrációra, amely egy megkövesedett kagylót ábrázol.
A képen szereplő leletet egy Edna Cook nevű helyi nő gyűjtötte a Los Angeles-i Baldwin Hillsben, és a tudósok akkoriban Bornia cooki néven osztályozták (a nemzetségnevet mára Cymatioa-ra változtatták) azt. Ezt a régészeti lelőhelyet 28 000 és 36 000 év közé datálják, ami a késő pleisztocén egy olyan időszakát jelenti, amikor a tengerszint a mainál jóval beljebb ért a szárazföld belsejében.
Amikor Valentich-Scott elkérte az illusztrációk alapjául szolgáló tényleges múzeumi példányt, tökéletes egyezést talált. Ez ugyanaz a kagylófaj volt, amelyet Goddard talált a Naples Pointnál, Santa Barbara partjainál.
A kagylógyűjtésnek és a malakológiának olyan hosszú története van Dél-Kaliforniában – beleértve a nehezebben fellelhető mikrokagylók iránt érdeklődő embereket is –, hogy nehéz elhinni, hogy senki sem találta meg ezt a kagylót
– mondja Goddard.
Senki sem tudja pontosan, hogy ezek a kagylók milyen élőhelyeket kedvelnek, vagy hogy miért hagyták el egykor Dél-Kaliforniát. A kutatók azonban azt gyanítják, hogy ezek az „élő kövületek" csak nemrég kerültek vissza a régióba, lárvaként észak felé szállították őket a 2014 és 2016 között bekövetkezett tengeri hőhullámok.
Nem ez az első meglepetésszerű felfedezése egy élő, a fosszíliák alapján kihaltnak vélt tengeri állatnak, és nem is ez a legrégebbi.
Az óriás bojtósúszóhalakról egykor szintén azt hitték, hogy kihaltak, és csak megkövesedett maradványaikról tudtak, de mint kiderült, ezek a hatalmas élőlények még mindig ott ólálkodnak a mélyben, ahogyan azt már több mint 65 millió éve teszik.
A C. cooki lehet a legújabb fosszília, amely feltámadt a holtak közül, de valószínűleg nem az utolsó.
Forrás: Science Alert
