Előttünk van a kép, ahogy az ikonikus ausztrál kenguru erőteljes hátsó lábain ugrándozik. A tudósok szerint azonban nem is olyan régen a kihalt nagytestű kenguruk más közlekedési módot használtak.
A brit Bristoli és Yorki Egyetem, valamint a svédországi Uppsalai Egyetem kutatói fosszilis bizonyítékok, valamint a síp- és bokacsontok adatainak új elemzése alapján kiderítették, hogyan mozogtak a makropodoidák (kenguruk, wallabik és rokonaik) az elmúlt 25 millió évben.
Ez is érdekelhet: Mi lenne, ha az embereknek még mindig lenne farka?
A kutatócsoport által közzétett áttekintés szerint a híres „repülő kenguru" jellegzetes ugrása valójában csak egy a sokféle mód közül, ahogyan ezek a bámulatosan mozgékony állatok fejlődtek, és alkalmazkodtak a különböző élőhelyekhez – számol be róla a Science Alert.
Valójában a modern nagy ugráló kenguruk a kenguruk evolúciójában a kivételek közé tartoznak. A nagytestű kenguruk még 50 ezer évvel ezelőtt is sokkal változatosabban mozogtak, ami azt is jelenti, hogy az akkori Ausztrália élőhelye meglehetősen különbözött a maitól
− mondja Christine Janis gerinces paleontológus, a tanulmány vezető szerzője.
A kenguruk az egyetlen olyan nagytestű emlősök, amelyek elsősorban két lábon ugrálva közlekednek. Janis és kollégái szerint az eddigi kutatások nagy része a nagyobb testű kengurukkal foglalkozott, így a kisebb testű társaik megértésében hiányosságok maradtak. Ezért most a fosszilis feljegyzésekbe ástak, hogy megvizsgálják a kenguruk és erszényes rokonaik súlyt hordozó sípcsontjait és sarokcsontjait, hogy megmutassák, hogyan változtak az ugrálási tulajdonságok az idők során, függetlenül a növekvő testtömegtől.
Ha tovább olvasnál: Megmenthettek egy szinte kihalt, évtizedek óta nem látott fajt
Fotó: RShutterstock
Elemzésük szerint a modern nagy testű kenguruk jellegzetes, nagyobb sebességű kitartásos ugrálásai szinte minden vonalban ritkák voltak vagy hiányoztak, beleértve a vörös és szürke kenguruk közvetlen őseit is. A 25-50 millió évvel ezelőtt élt korai makropodoidák kistermetűek voltak, és tudtak mászni és ugrálni. Majd körülbelül 10 millió évvel ezelőtt, az egyre szárazabb éghajlat és a nyílt élőhelyek kialakulásával megjelentek a nagyobb testű makropodoidák.
A modern kenguruk azóta elérték a hatékony ugráláshoz szükséges optimális tömeget − vörös kenguru akár 90 kilogrammot is nyomhat, a hím keleti szürke kenguruk pedig 66 kilogramm körüli. Sok kihalt kenguru azonban jóval nehezebb volt ennél, és az ugrálás náluk igazi kihívássá vált.
A múltbeli nagyobb kenguruk vagy speciálisabb anatómiát fejlesztettek ki, például hosszú, karcsú sarokcsontokat a hatékony, nagyobb sebességű ugráláshoz, vagy más, nagyobb sebességű mozgásmódokat használtak, ahogyan azt két kihalt vonal tette. Nekik rövid, széles lábuk volt, ami nem volt alkalmas az ugrálásra, és valószínűleg többnyire négy lábon jártak.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy még ma is használják a kenguruk a négylábú mozgást a lassú haladáshoz, ami a nagyobb fajoknál ötlábúvá válik, a farkukat ötödik végtagként használva.
