Most egy sor újonnan feltárt példány közelebbi vizsgálata azt sugallja, hogy ez a különös lény talán mégsem tartozik a gerincesek családi fotóalbumába.
Öt évvel ezelőtt a Kínából származó apró, 540 millió éves fosszíliák elemzése során arra a következtetésre jutottak, hogy a az állatvilág egy olyan ágának legrégebbi példányai, amelyet deuterosztómáknak neveznek, egy olyan osztályozás, amelybe olyan dolgok tartoznak, mint a tengeri csillagok, a crinoidák és - meglepő módon - az összes gerinces. A rizsszemnél alig nagyobb ősi lény (Saccorhytus coronarius néven), ha akarná, sem tudna kevésbé hasonlítani egy gerinces állatra. Még feneke sem volt. Csak egy nagy, dudoros száj volt az erszényén.
Ezt a csinos kis koronás pofát azonban egy sor redő és lyuk vette körül, amelyek olyan vonások kezdetleges változataira hasonlítottak, amelyekből végül kopoltyúk és torok fejlődhetett ki. Vagy legalábbis így gondolták. A toroknyílásoknak nevezett ráncok és lyukak az anatómia meglehetősen meghatározó darabjai a deuterosztómák evolúciójában, és a Saccorhytust valószínűleg korai képviselőjévé teszik. Most egy sor újonnan feltárt példány közelebbi vizsgálata azt sugallja, hogy ez a különös lény talán mégsem tartozik a gerincesek családi fotóalbumába.
A legújabb leírások alapján pontosabb képet kaphatunk arról, hogyan nézhetett ki az állat. Milliméteres teste kissé megnyúlt, szinte könnycsepp alakú volt, kemény, kétrétegű külső burkolattal. A száját néhány sugárirányú redő és egy dudorokból álló gyűrű vette körül, az oldalából pedig további kiemelkedő csomók álltak ki. Amit a korábbi vizsgálatok a finom bőr egyetlen rétegének pórusainak véltek, az inkább egy keményebb, többrétegű héj réseinek tűnt, amelyeken keresztül az elkorhadt alsó rétegből származó tüskék bukkantak át.
Ezek az anatómiai különbségek döntő szerepet játszanak annak meghatározásában, hogy a Saccorhytus hol helyezkedik el a rendszertanban. Mivel a kövületek már nem rendelkeznek redőkkel és lyukakkal, amelyek végül kopoltyúkká és torokká alakulhatnak át, kevés olyan tulajdonságot mutatnak, amelyek az állatvilágról szóló részlegünk peremére helyezik. A kutatóknak ehelyett egy kemény héjú, tüskés, tüskés arcú állat maradt, amely úgy néz ki, mint a Pac-Man rémálomszerű változata.
Következtetésük szerint az állat most már határozottan az állatvilág ecdysozoai részébe tartozik, így a gerinctelenek egyik őse. Az ecdysozoa ősöknek ekkorra már kialakult egy végbélnyílásuk, ami azt jelenti, hogy a Saccorhytus valamilyen oknál fogva elhagyta a fenekét. Hogy teszteljék hipotézisüket, miszerint a Saccorhytus és társai a bogarak és nem a medvék leszármazottai, a kutatók egy sor statisztikai tesztet végeztek, amelyek a fosszília jellemzőit az állatvilág különböző jellemzőivel vetették össze.
Ennek a furcsa apró lénynek több közös vonása van a hangyák őseivel, mint velünk. Lehet, hogy radikális ugrásnak tűnik egyik kategóriából a másikba, de a rendszertan a legapróbb részletek felismerhető tulajdonságokká való lefordítására támaszkodhat, ami a legjobb esetben is tökéletesen megőrzött példányokat igényel. A félmilliárd évvel ezelőtti, összenyomott, félig elpusztult exo-csontvázakból olyasmit varázsolni, ami bármilyen családi albumba belefér, valóban figyelemre méltó teljesítmény.
(Forrás: ScienceAlert)
