A kolera legyőzését segítő viktoriánus fürdőház romjaira bukkantak

A Wessex Archaeology régészeti gazdasági társaság szakemberei azután kezdtek a fürdőház jelei után kutatni, hogy észrevették egy 'Fürdő és Mosodának" az említését egy 1852-es történelmi térképen. Az ásatásokat egy, az árvízvédelmet szolgáló épület felépítése előtt végezték el.

A munkálatok során egy hatalmas, két részben felépülő építmény maradványait sikerült feltárniuk. A fürdőház első részének építését 1847-ben fejezték be, mielőtt gyorsan kibővítették volna azt. A helyszín jelenleg egy rehabilitációs terv része, ám a 19. század elején a hírhedt Avon utcai kerület otthona volt. A szegénységéről, betegségekről és bűnözésről elhíresült negyed az 1700-as években jött létre, és a leghányatott sorsúbb emberek lakóhelye volt. A legtöbben alulfizetett munkásként hosszú órákon át robotoltak, és túlzsúfolt nyomorban éltek.

„A mosdatlanságot a felsőbb osztályok a szegények erkölcsi kudarcának tekintették, és becsmérlően "a Nagy Mosatlanként" hivatkoztak a kerületükre. Ám a nincsteleneknek abban az időben nehéz volt tisztálkodniuk a víz és a tüzelő, valamint az idő és tér hiánya miatt."

– árulta el az ásatást vezető Cai Mason, a Wessex Archaeology vezető régésze.

Ennek eredményeképp a kerület azon területek egyike volt, ahol futótűzként pusztított a szennyezett vízzel terjedő kolera. A kór 1931-ben ütötte fel a fejét, majd több várost is elért, végül pedig több éves járványt okozott. John Snow 1854-es feltáró munkájáig a szakértők úgy hitték, a betegség úgynevezett miazmákon keresztül, azaz szennyeződések, ürülék és rothadó étel okozta kártékony levegő útján terjed.

Az emberek 23 évig küzdöttek a láthatatlan ellenséggel, nem tudván, az honnan jön és hogyan lehet sikeresen elkerülni, míg végül az 1800-as években Louis Pasteur mikrobiológus előállt a létezésükhöz levegőt nem igénylő baktériumok kórokozó hatásáról szóló elméletével, közismertebb nevén a csíra-elmélettel.

A folyamatos hányás és hasmenés okozta kiszáradással pusztító kolera elleni elkeseredett küzdelemben fürdőházakat építettek szerte Angliában, hogy felszámolják a miazmákat. 1846-ban fogadták el a Nyilvános Fürdő- és Mosóházakról szóló határozatot, majd ennek eredményeképp 1847-ben az Avon utcai kerület 10 ezer lakosa is megkapta a sajátját.

„A mosóházban kifinomult szerkezetek és gépek kaptak helyet. Igazi mérnöki hőstettnek számított. Volt egy szivattyúterme, amelyben három nagy Lancashire kazán biztosította a gőzt és a forró vizet. A kazánokat az épület tetején lévő víztározó táplálta. Ezen kívül 24 fürdőkabin volt, 41 mosóállomás, valamint egy vasalószoba szárítógépekkel, köztük ruhacsavaró szerkezetekkel és kezdetleges centrifugáló szárítókkal. Bizonyára a gépek működésétől, a zörgéstől, csattogástól zsongott az egész épület. Sajnos azonban a vizet nem csak közvetlenül az Avon folyóból szivattyúzták, hanem oda is vezették vissza, a szennyvízzel együtt."

– fejtette ki Mason.

Noha ezeknek a fürdőházaknak közvetlenül elhanyagolható hatása volt a kolera terjedésére, tekintve, hogy a szennyezett ivóvizet továbbra is itták az emberek, mégis növelte a nyomornegyedben élők általános életszínvonalát: segített megállítani a korszak egyéb, emberről emberre terjedő betegségeinek terjedését.

A 19. század előrehaladtával egyre jobban megismerték a kolerát, így a mélyszegénységben élő emberek életkörülményei folyamatosan javultak, a nyomornegyedek lakói pedig a külvárosi részekre költöztek. A fürdőházat végül 1930-ban lebontották.