Ha minden jól megy, hamarosan jobb képeket készíthetünk róluk, mint eddig valaha.
A Naprendszerünkön kívüli bolygók meglehetősen unalmas dolgok. Annyira unalmasak, hogy közvetlenül csak úgy láthatjuk őket, hogy a visszavert sugarak szóródását szűri ki a szülőcsillaguk vakító fényében. Még így is legfeljebb egy tűszúrással tudjuk azonosítani a helyzetüket. Ahhoz, hogy elég fényt gyűjtsünk össze ahhoz, hogy felfedjük e távoli világok bonyolult részleteit, sokkal nagyobb lencsére lenne szükség, mint amit mi meg tudunk építeni. Nagyobbat, mint a Föld. Nagyobb, mint a Jupiter.
Szerencsére kozmikus méretű lencsék már léteznek. A tömegnek köszönhetően, ahogyan a tér szövetét behorpasztja, az olyan nehéz objektumok, mint a mi Napunk, kozmikus méretű távcsövekként szolgálhatnak. Ez nem csak elméleti kérdés. Az úgynevezett gravitációs lencsézést több mint egy évszázaddal ezelőtt mutatták ki először, és azóta arra használják, hogy kitoljuk a határait annak, hogy milyen messzire láthatunk az Univerzumban. De ha saját csillagunk bolyongó tömegét használjuk arra, hogy felfedjük egy exobolygó felszínének finom színváltozásait és mintázatát - ez már egy egészen más történet.
2020-ban egy Slava Turyshev nevű fizikus, a Kaliforniai Technológiai Intézet munkatársa olyan technikát javasolt, amellyel a bolygó körül elhajló pásztázó fényt valamiféle képpé lehetne felbontani. Ennek eléréséhez olyan űrhajóra lenne szükség, amely hatalmas területet képes lefedni a világűrben, ami a jelenlegi technológia anyag-, üzemanyag- és sebességhatárait feszegetné. Turyshev ötletéből kiindulva az amerikai Stanford Egyetem két fizikusa most egy új módszert javasolt, amellyel a Nap térbeli torzító tömegét kihasználva az exobolygók halvány fényét értelmes képpé lehetne fókuszálni.
Míg módszerük ehelyett egy Hubble-méretű űrobszervatóriumot kell a Naprendszerünk fagyos tájaira küldeni, addig a Nap körüli gyűrűben összegyűlt fény tiszta képpé szövéséhez szükséges algoritmus mindössze egyetlen fénypillanatképet igényel. Az ötlet teszteléséhez a kutatók a forgó Föld időjárási műholdak adatait használták fel, és azt egy elkenődött fénytölcsérként, az úgynevezett Einstein-gyűrűként szimulálták.
Algoritmusuk sikeresen megfejtette a torz képet, és egy jól felismerhető (bár meglehetősen pixeles) világot hozott létre, amelyet otthonunknak nevezünk. Elméletileg az eljárás eredményeként a távoli objektumokról 1000-szer pontosabb képeket kaphatunk, mint amit a modern technológia segítségével remélhetünk. Olyan képeket szeretnénk készíteni más csillagok körül keringő bolygókról, amelyek olyan jók, mint amilyeneket a saját Naprendszerünk bolygóiról tudunk készíteni.
A legnagyobb akadályt e különleges technika alkalmazása előtt az az út jelenti, amelyet egy ilyen obszervatóriumnak meg kellene tennie. Jelenleg a Voyager 1 szonda a legtávolabbi, ember alkotta objektum, amely valaha is elmerészkedett a külső Naprendszer hideg sötétségébe. Az 1977-ben indított űrszonda azóta elképesztő 23 milliárd kilométert tett meg. Ez 156-szorosa a Föld és a Nap közötti távolságnak. A Napot lencseként használó, exobolygókat kémlelő teleszkóp számára szükséges úticél több mint négyszerese ennek a rekord távolságnak, ami a jelenlegi tudásunkkal legalább egy évszázadot venne igénybe.
(Forrás: ScienceAlert)
