Nekünk, egyszerű halandóknak nagyon nehéz belátni, ha tévedtünk. Miért van ez?
Legyen az egy politikai vita, vagy a házimunkán való összekapás, gyakoribb az, hogy a másik személy hibáit keressük. A sajátunkat egyszerűen nem akarjuk meglátni. A tanulás, fejlődés alapja az, hogy belátjuk azt, amit eddig tévesen tudtunk, és változtatunk rajta.
Az ahhoz való ragaszkodás, hogy mindig igazunk van, lázadás a változás ellen. A világ változik. Költözünk, állást váltunk, öregszünk, az emberek meghalnak körülöttünk. Nincs kontrollunk ezek felett, a „mindig igazam van" érzése viszont adhat egyfajta kontrollérzetet.
Az egónk, énünk, identitásunk ugyanis biztonságot ad nekünk. Az identitásunkba tartozó kedvelt tartalmakat, elképzeléseket pedig úgy védjük, mintha fizetnének érte. Amikor például a kedvenc focicsapatunkra, vagy a kedvelt zenénkre mondanak rosszat, a védelmükre kelünk. Ez a mi igazságunk, ilyenkor az identitásunkat védelmezzük.
A tudat, hogy igazunk van, továbbá felsőbbrendűvé tesz minket, így nem kell megalázkodnunk. A hibázó szerepe a fejünkben alsóbbrendű, ezért kerülendő. Evolúciós szempontból is érthető ez a viselkedés: azokat ugyanis, akik gyakran tévedtek, kizárták a csoportból, és egyedül kellett boldogulniuk. Emiatt inkább vitatjuk, tagadjuk és torzítjuk a valóságot, hogy megvédjük helyünket a csoportban.
Feladni az igazunkat sokszor költséges is, egy-egy véleményünkbe sok órát fektethettünk cikkek olvasása és beszélgetések révén, ezért nem akarunk lemondani róla. Nagyon nehéz lenne belátni, hogy akár éveket pazaroltunk egy téves nézetre.
Összességében tehát az igazunkhoz való ragaszkodás lázadás a változó világ ellen, ragaszkodás egy előnyökkel járó felsőbbrendű helyzethez, ám a befektetett idő, és energia védelme is.
Forrás: Psychologytoday
