Bár feltettük a kérdést, a válasz közel sem ennyire egyszerű. Ahhoz, hogy megértsük a divat és az öltözködés történelmét, kénytelenek vagyunk visszamenni az időben. Ráadásul nem is keveset, mondjuk úgy az ókorig.


Kezdetek

Meglepő vagy sem – ki mennyire emlékszik a történelem órákon tanultakra –, kezdetben mindenki szoknyát viselt. Így sem a nemnek, sem pedig a rangok közötti különbségeknek nem volt befolyásoló hatása arra vonatkozóan, hogy ki mit viselt, hiszen a fáraótól kezdve, a köznép tagján keresztül, egészen a rabszolgáig mindenki szoknyában volt látható. Természetesen a minőség és az esztétikum ekkor is észrevehető volt.

Az ókori Görögországban és Rómában már volt némi különbség a nők és a férfiak között. Ekkoriban már a tunika, vagyis a vállon rögzített ruhaköpeny volt a „divat", ami a férfiaknak esetében rövidebb, míg a hölgyeknél szinte egészen a bokáig leért.

\u00f3kori r\u00f3mai \u00f6lt\u00f6z\u00e9k

Pinterest

Persze a lényeg továbbra is az, hogy még ebben az időszakban is teljesen természetes volt a férfiakon a szoknya, valamint úgy általában a ruhák látványa. Sőt, a rómaiak a nadrágot barbár ruhadarabnak tekintették, amelyből hiányzott az öltözködés eleganciája.

Akkor mégis mikor vált a nadrág férfiassá? És miért kellett eltelnie ismét évszázadoknak ahhoz, hogy uniszex öltözékké nőjje ki magát?

Nadrág vs. szoknya

A Dél-Európából Észak-Európába történő hatalomátadással, valamint a nagy gyarmatosító hatalmak felemelkedésével a nadrág viselése Európában kulturális normává vált, amely aztán az egész világon úgy terjedt el, mint a férfiak általános ruházata. A nadrágok ugyanis céljukat tekintve meglehetősen hatékonyak: melegen tartanak, könnyebb bennük lovagolni, továbbá csatákat vívni is sokkal egyszerűbb volt bennük, mint a földig érő tógákban.

Bár egyes kultúrákban a nadrágok évszázadok vagy évezredek óta a nők által (is) viselt ruhadarabok közé tartoztak, a nyugati társadalmakban egészen a huszadik századig nem hagyhatták el a szoknyát. Az Egyesült Államokban és Európában a nők jellemzően hosszú szoknyát viseltek, kivéve azokat, akiknek nadrágszerű ruhadarabot kellett hordaniuk a munkavégzéshez vagy a sportoláshoz, meg kell azonban azt is jegyeznünk, hogy már a 19. században is voltak olyan emancipált nők, akik a nadrágban jelentek meg. Legalábbis próbálkoztak ezzel.

A nadrág mint a hölgyek számára elfogadható mindennapi ruházati lehetőség csak a 20. század közepén terjedt el igazán, a divatszakma is csupán ekkor ismerte el gendersemleges mivoltát.

Az asszonyok hosszú szoknyát viseltek, amit nehéz és kényelmetlennek hacukának véltek, mely korlátozta a mobilitásukat. Ekkor jöttek képbe azok a nők, akik igyekeztek elsajátítani a „racionális öltözködés" koncepcióját, s hirdetni próbálták a nyilvános nadrágviselést. A cél azonban nem minden hölgynél volt egyforma, hisz néhányan pusztán praktikus okokból akarták,

míg mások számára a nadrág viselésének szabadsága a nők jogaiért folytatott mozgalomhoz kapcsolódott, amely az akkori kor radikális és ellentmondásos keresztes hadjáratának számított.

Mint minden emancipatórikus rendszernek, természetesen ennek is megvolt az offenzív közönsége.

Van remény?

A feministák nem csak a patriarchális elnyomás, hanem a fűzők és a szoknyák korlátozása alól is fel akartak szabadulni. Az Egyesült Államokban Elizabeth Smith Miller 1851 körül tervezte meg a női nadrágszerű ruházat korai változatát. Ez egy térd alá érő szoknyából és egy bokánál összefogott, laza, „török" nadrágból állt, és rövid kabátot viseltek hozzá. A bloomer néven ismert ruhadarab nevét Miller tervének egyik legelső támogatójáról, Amelia Jenks Bloomerről kapta.

A „bloomer" viselet

Pinterest

Az öltözködési reform támogatói között volt Mary Edwards Walker orvos, valamint Elizabeth Cady Stanton aktivista is. Annak ellenére, hogy bizonyos körökben rendkívül népszerű viseletté vált, a bloomer sok vitát szült a társadalomban. A mindennapi használatuk – éppen ezért – néhány év múlva elhalványult, és a női nadrágok ismét csak korlátozott számú tevékenységre, például testmozgásra vagy házimunkára korlátozódtak.

Újjáéledés

A nők nyilvános nadrágviselésének rövid ideig tartó újjáéledése volt például az első világháború időszaka, amikor a hagyományosan férfiak által betöltött munkaköröket nők vették át. A második világháború alatt a civil és katonáknak segítő nők is szélesebb körben viseltek nadrágot, mind a munkahelyen, mind pedig a társasági életben. Bár a nők a háború után is szívesen viselték volna – különösen sportoláshoz vagy szabadidejükben – a női stílusirányzatok az 1960-as és 70-es évekig nagyrészt a szoknyák és a ruhák mellett tették le a voksukat.

n\u0151k nadr\u00e1gban

Pinterest

Majd a 70-es évek elején nők jogaiért indított mozgalom hatására a nadrágok otthon, a nyilvánosság előtt és számos munkahelyen is népszerű és megfelelő ruházati lehetőséggé váltak.

Sőt, ez felszabadítási mozgalom még a gyermekruházatra is óriási hatással volt, hiszen azok a nők, akik részt vettek ebben a megmozdulásban, úgy gondolták, hogy a kislányok nőies vagy sztereotipikusan lányos ruhákba öltöztetése korlátozza a lányok érvényesülési lehetőségeit, és sok szülő a semleges színeket és divatot kezdte előnyben részesíteni.

Egy szó, mint száz a nadrágok azért jelentek meg először – és azért maradtak fenn –, mert praktikusak: védik a lábat, miközben könnyű mozgást biztosítanak. Ám a nőknek ennél sokkal többet jelentett: a nadrágok a hatalmat és a rájuk nehezedő társadalmi és erkölcsi korlátozásoktól való megszabadulást testesítette meg.

A figyelmetekbe ajánljuk