A Hamu és Gyémánt magazin őszi lapszámának Ikon rovatában a kortárs magyar irodalom klasszikusa, Vámos Miklós mesélt inspirációiról. Most a magazinból kimaradt ajánlásokból, érdekességekből, emlékekből szemezgetünk.


Kedvenc könyvek – a gyerekkortól mostanáig

Mi volt a kedvenc könyve gyermekkorában?

Ez azon is múlik, hogy mit tekintünk gyerekkornak. Szerintem egy ember 14 éves koráig számít gyereknek. Kisgyerekként magamtól tanultam meg olvasni a Brumi Mackóvárosban című mesekönyvből. Addig olvasták a szüleim, és addig nézegettem, amíg fokozatosan értelmes szöveggé álltak össze előttem a betűk. Később kíváncsiságból beleolvastam: mai szemmel nézve kissé silány gyerekkönyv, de a célnak megfelelt, és ez volt a legelső, számomra valóban kedves könyv.

A következő periódusban jöttek James Fenimore Cooper indiánregényei. Ebből kettőre emlékszem kristálytisztán: a Vadölőre és ennek a folytatása, Az utolsó mohikánra – az utóbbiban megsirattam, amikor meghalt az utolsó mohikán. Ezután hamar rábukkantam Karinthy Frigyes paródiáira, amelyektől pedig nagy kedvem támadt olvasni a kifigurázott íróktól, költőktől. Kicsit később elolvastam Mándy Iván Csutak-könyvek néven futó, gyerekeknek szánt regényeit: az elsőt szerettem a legjobban, amelynek a címe Csutak színre lép. Utána Rejtő Jenő került a kezembe – ő tiltott szerzőnek számított, nem adták ki a könyveit a szocializmusban, kézről, kézre járt.

Nagyjából 14 éves koromban pedig jött a Švejk – nagy reveláció volt számomra, hogy az irodalom lehet ennyire humoros.

Mely könyvek voltak később, felnőttként legnagyobb hatással volt önre?

Próbáljunk időrendi sorrendben haladni. A Film Színház Muzsika hetilap egyszer megkért, hogy készítsek interjút Mándy Ivánnal. Adtak egy telefonszámot, elmentem, de eszembe sem jutott, hogy ő azonos lehet az általam kedvelt gyerekregények szerzőjével. Úgy képzeltem, hogy valaki vagy gyerekkönyvet ír vagy felnőttkönyvet. Nagyon megszerettem a novelláit, párbeszédtechnikáját – az ő hatása a korai novelláimba erősen beszűrődött.

Külföldiek közül az első lórúgásszerű élmény Hemingway volt – szintén a párbeszédtechnika miatt. Az első könyv, ami a kezembe került az Akiért a harang szól, de sok novelláját is olvastam, és rengeteget tanultam tőle. Én olyan vagyok – vagyis inkább voltam –, hogy akitől sok művet olvastam és nagyon megszerettem, az nyomot hagyott a saját írásaimon.

Ezután az oroszok következtek: Csehov-novellák, Tolsztoj a maga hatalmas harciszekér-szerű haladásával. A magyar irodalomból Örkény egyperces novellái voltak még nagyon erőteljes hatással rám. A korai novelláim groteszk stílusban íródtak – nem voltak olyan jók, mint az Örkény-novellák, csak hasonló típusúak. Persze minden hatást ki lehet nőni előbb-utóbb.

Amikor itt tartottam, akkor jöttek a latin-amerikaiak, például Jorge Amado. És így jutottam el Gabrial Garcia Marquezhez. A száz év magány a kinti megjelenéshez képest viszonylag hamar megjelent magyarul. Le voltam nyűgözve. Az ő kedvéért meg is próbáltam megtanulni spanyolul, ami nem sikerült maradéktalanul, de nagyon nagyra becsülöm az egész életművét – annyira, hogy egyszer írtam is egy könyvet Márkez meg én címmel: feldolgoztam őt, mint regényfigurát.

Ki az az irodalmi karakter vagy regényszereplő, akitől a legtöbbet tanult?

Ha egy könyvbe bele tud az ember úgy feledkezni, mint a tengerben való úszásba, akkor minden karaktertől tanul. Ha pedig nem, akkor megette a fene.

Kalandozás a filmek világában

Melyik filmet nézte a legtöbbször újra életében és miért?

Imádom a némafilmeket: a legtöbb Chaplin-filmet megszámlálhatatlanul sokszor láttam. Ingmar Bergmantól a két kedvenc filmem az Érintés és a Persona – ezeket legalább hatszor-hétszer megnéztem.

Fellini is a nagy kedvenceim közé tartozik. Nemrég megpróbáltam újranézni a 8 és felet, ami teljesen lehangolt. Sajnálatos módon ez az „egy snitt tizenöt perc és közben szól a zene" típusú film már nem nyűgöz le annyira, mint korábban. Az Amarcord viszont például tökéletes maradt.

Figyelem egy ideje, hogy mitől avul el egy film, egy színdarab, egy regény – ezek sokszor érthetetlen és nyomon követhetetlen dolgok.

Kik a kedvenc külföldi színészei?

Az amerikai filmszínészek idősebb szentháromságából (Al Pacino, Marlon Brando, Robert DeNiro) mindenkit nagyon kedvelek, de ha egyet kellene választanom, az Robert DeNiro lenne. Őt olyan európai stílusú színésznek tartom, aki megpróbál azzá válni, akit éppen alakít: gond nélkül átveszi az adott karakter akcentusát; ha pedig elhízott ökölvívót játszik, akkor hízik húsz kilót, hogy élethű legyen a szerepben.

Nők közül Meryl Streep nagy kedvencem. A háromszoros Oscar-díjas színésznő a Yale-en végzett, ahol kicsit később, néhány éven keresztül vendégprofesszor voltam. Néha visszajárt, és így volt szerencsém személyesen is találkozni vele. Később hatalmas hatást tettek rám Bergman színésznői, akik mind a feleségei is voltak egymást követő periódusokban: kiemelkedően Liv Ulman, akit egyszer láttam egy filmfesztiválon, és beszéltem is vele – mágikus személyiség.

Kedves-híres külföldi ismerősök

Külföldön töltött évei során sok ismert emberrel találkozott és beszélgetett. Ki volt közülük a leginspirálóbb?

A legokosabb ember, akivel valaha beszéltem, Arthur Miller volt. Nagyon nagy drámaírót, és emellett egy hihetetlenül okos és érdeklődő embert ismertem meg a személyében. Amikor kint dolgoztam az USA-ban, a Yale-hez közel laktunk egy kertvárosban: innen bő egyórás autóútra volt Miller háza, körülötte pedig a birtoka, saját tóval. Mindig boldogan mentem át hozzá (néha családostul, néha egyedül), amikor meghívott. A domboldalon épített magának egy kis faházat: ez volt a dolgozószobája. Többször is felhívott oda, kérdezősködött és mesélt különböző témákról.

Egy alkalommal megkért, hogy olvassam el egy egészen rövid szövegét, amelyben Connecticut állami oktatásának színvonaláról írt. A Yale mellett ebben az időben a Connecticut College nevű méregdrága magániskolában és egy helyi állami egyetemen is tanítottam – többek között ezért is volt kíváncsi a véleményemre. Miután megosztottam vele a gondolataimat, megkérdeztem, hogy hol fog megjelenni ez az írás. Azt válaszolta, hogy sehol: „csak össze akartam szedni és leírni a gondolataimat". Miután elolvastam, ki is dobta a papírt. Ő az ujjaival gondolkozott. Akkor meg kellett kapaszkodnom, hogy a Pulitzer-díjas Arthur Miller ír dolgokat anélkül, hogy azon gondolkozna, hogy meg kellene jelentetni. Kicsit el is szégyelltem magam, mert én akármit írtam ötéves korom óta, mindig az volt a cél, hogy megjelenhessenek – és szerencsére ez általában meg is történt.

A másik inspiráló személy, akit kiemelnék Elliot Aronson, a szociálpszichológia atyamestere. A leghíresebb könyve A társas lény, és van egy másik nagyon híres könyve is, A rábeszélőgép, amit én fordítottam magyarra. Santa Cruzban lakik, messze tőlem, és most már nagyon beteg és idős – sajnos úgy érzem, hogy mi már nem fogunk többet találkozni. Ettől függetlenül néhány havi rendszerességgel szoktam írni neki emailt.

A legújabb könyv: a nemekből álló IGEN

Min dolgozik most?

Most éppen semmin. Szeptember elején, a Könyvhéten jelent meg legfrissebb kötetem, Igen címmel. Ez most nem egy regény, hanem különféle szövegek, amelyek az elmúlt 15-20 évben készültek, de a 70%-uk az utóbbi három évben. Az olvasásról, az írásról és az élésről szólnak.

Sok fiatal író kéri tőlem, hogy olvassam el, amit írt: ímmel-ámmal szoktam ezt vállalni. Rendszeresen megkérdezik, hogy „tessék mondani, érdemes nekem írni?" Erre mindig azt válaszolom, hogy nem.

Akinek érdemes írni, az nem kérdezősködik, hanem ír.

Ezt és sok más ehhez hasonló tapasztalatot gyűjtöttem össze – mert tudásom nincs, mindenkinek saját magának kell tudást létrehozni a saját munkássága területén. Arra gondoltam, hogy ez azért is lesz jó, mert, ha jön valaki legközelebb, akkor azt tudom mondani, hogy „kérlek szépen, Igen című munkámban minden kérdésedre választ találsz".

És így lesz végül a nemekből igen…

Azért is vicces, amit mond, mert a könyv borítóján az IGEN szó csupa „nem"-ből áll.

Vámos Miklós 8 inspirációja a Hamu és Gyémánt magazin őszi számában!

Ki és mi inspirál valakit, akinek az a mestersége, hogy maga is inspiráljon? Vámos Miklóst, a kortárs magyar irodalom egyik klasszikusát a Hamu és Gyémánt aktuális lapszámában kérdeztük a szívébe zárt helyekről, beszélgetésekről és dallamokról, amelyek ihletet nyújtanak számára a mindennapokban.

A magazin megvásárolható a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető és előfizethető közvetlenül a kiadótól és digitális változatban is beszerezhető.

A figyelmetekbe ajánljuk