A dallam, amely kísért minket.


Gondolj vissza a filmtörténet legdrámaibb jeleneteire. Emlékezz vissza az Oroszlánkirályra, A ragyogásra, Az élet csodaszépre. Különböző műfajú alkotások mégis egy valami közös bennük:

a dies irae.

Hogy micsoda? Gondolom most feltetted ezt a kérdést, de segítek. A dies irae (magyarul a harag napja), egy 13. századi gregorián ének, amely a katolikusok szerint azt a napot írja le, mikor Isten megítéli az élőket és holtakat, s a mennybe vagy a pokolba küldi őket. Szerzője valószínűleg a Celano városában született Tamás nevű ferences rendi szerzetes lehetett. S a filmek előtt előszeretettel játszották a temetéseken.

Ahogy a katolicizmus átjárta a világ kultúráját, az ének dallamát átvették a klasszikus zenébe, ahol halálos, hátborzongató hangzást próbáltak közvetíteni vele.

A dies irae szinte azóta áthatja az elbeszélő mozit, amióta film létezik. Így értelemszerűen először a némafilmekbe került, amelyeket gyakran zenekarok kísértek, végül pedig a mai blockbusterekbe.

Ha névről esetleg nem ismered semmi baj, hiszen szinte így is biztos, hogy hallottad már: ugyanis újra és újra elhangzik a legijesztőbb és legdrámaibb filmes pillanatokban. Ha fogalmazhatunk úgy, ez a zenei betétek Wilhelm-sikolya.

A Wilhelm-sikoly egy olyan hanghatás, amelyet számos filmben és tévésorozatban használtak, 1951-től kezdve. A sikolyt általában akkor használják, amikor valakit lelőnek, nagy magasságból lezuhan vagy bármiféle tragikus halált hal. A hang Wilhelm közlegényről kapta a nevét, aki a The Charge at Feather River című 1953-as western egyik szereplője, amelyben a karaktert egy nyílvesszővel combon lövik. Bár feltehetően ez csak a harmadik film volt, amelyben az effektust használták. A hangot pedig feltehetően Sheb Wooley színész adta.

De térjünk vissza tárgyra, melyik is az a híres dies irae? A következő videós összeállításban meghallgathatod:

A figyelmetekbe ajánljuk