A történelem kezdete óta gondolkoznak róla a filozófusok, ám míg évszázadokkal ezelőtt a harmóniát és a belső értékeket tekintették az alapjának, a jelenünkben a közösségi média átformálja a szépségről alkotott felfogásunkat, és a vizuális esztétikum nagyobb szerepet kap, mint valaha. De mi is a szépség valójában? És hogyan hat ránk? Ennek jártunk utána a tudomány segítségével.
„Bármily kitartóan szedte is szét ízeire a szépséget, hogy felfedezze azokat az elveket, amelyek széppé tesznek valamit, egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy a szépség végül is titok, amelyet sem neki nem sikerült megfejtenie, sem azoknak, akik régebben próbálkoztak meg vele” – írta Jack London. És valóban, a civilizáció kezdete óta gondolkodók sokasága próbálta megfejteni a szépség mibenlétét, és nem ismerünk egyetlen olyan kultúrát sem, amely ne tartotta volna nagy becsben a maga szépségideálját. Noha gyakran csak vizuális jelenségként gondolunk rá, ez az érték valójában mélyen gyökerezik az emberi gondolkodásban és a társadalmi berendezkedésben.
Illusztráció: Nyilassy Lili
A nyugati filozófia kezdetektől az egyik legvitatottabb témának tartja a szépséget, és még mindig nem eldöntött, hogy objektív érték, amelyet velünk született normák határoznak meg, vagy szubjektív és helyhez kötött.
A görögök a szépséget tágabban értelmezték, a jellemekre, szokásokra, gondolatokra és törvényekre is vonatkoztatták. A szépség fogalma kezdetben összefonódott az alkalmassággal, azaz egy tárgy akkor volt szép, ha jól töltötte be a feladatát. A püthagóreusok szerint a zenében és a művészetekben megnyilvánuló szépség az arányosságban és harmóniában rejlik, mint például az aranymetszés és a szimmetria. A sztoikusok ehhez hozzátették a színek vonzerejét, míg a szofisták azt tartották szépnek, ami az érzékeink számára kellemes. Platón szerint a szép ideája nem választható el a jótól, és a legmagasabb rendű szépség az erkölcsi és szellemi tökéletesség. A szép és a jó egysége, a kalokagathia egy antik nevelési elv volt, amely összekapcsolta az erkölcsösséget az attraktív testi megjelenéssel. Szókratész tanításaiban az esztétikum fejlődési folyamatként jelent meg, amely a testi szépségtől a törvény és a tudományok szépségén át az abszolút szépség felismeréséig vezet. Cicero a szépség hatását szellemi gyönyörként jellemezte, amelyet a szem és a fül közvetít.
A keresztény filozófiában a szép az isteni tökéletesség felragyogásaként jelent meg. Szentviktori Hugó szerint a látható dolgok azért mutatósak, mert az érzékfölötti szépséget reprezentálják, a világ a maga szépségében Isten képmása. A reneszánsz felfogás az esztétikumot harmóniaként és arányként határozta meg: úgy tartották, hogy a szépség a részek harmonikus elrendezésétől függ.
A felvilágosodás korában elindult a szép fogalmának szubjektivizálása, Shaftesbury a szép élményét az ízlésből, illetve egy anyagi érdektől mentes esztétikai érzésből vezette le. Burke a szép mértékének az érzékelhetőséget tekintette; ha valami mérhetetlen, például a tenger vagy a hegységek, az túlszárnyalja az érzéki tapasztalatot, és ezért fenséges. Kant pedig már elválasztotta a szép fogalmát a tökéletességtől, de a morális jótól és a kellemestől is – szerinte „szép az, ami érdek nélkül tetszik”.
Illusztráció: Nyilassy Lili
Napjainkban a szép fogalma ambivalenssé vált. Egyfelől láthatjuk az emberi test tökéletességének és az életterünk tárgyainak, épületeinek a dicsőítését, másfelől a modern művészet sok irányzatában a hagyományos, harmonikus szépségeszmény felforgatása zajlik.
Szöveg: Lengyel Csilla
Folytatás a Hamu és Gyémánt magazinban!
A Hamu és Gyémánt magazin tavaszi lapszáma
A teljes cikket keressétek a Hamu és Gyémánt magazin tavaszi lapszámában, amely elérhető a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető, előfizethető közvetlenül a kiadónál.
