Tradíció és divat a műtárgypiacon – Miért gyűjt a gyűjtő?

Bár napjainkban kifejezetten divatossá vált műtárgyakat gyűjteni, korántsem új keletű jelenségről van szó, több száz éves múltra tekint vissza. A 18–19. században az uralkodók nemcsak vagyonuk pénzbeli mértékével mutathatták meg a világnak hatalmukat, befolyásukat és gazdagságukat, hanem tárgyi gyűjteményeikkel is. Gondoljunk csak arra az elképesztő bőségre, amit egy-egy korabeli kastély berendezése mutat: értékes porcelán étkészleteket, aranyozott órákat, akár egész falfelületeket betöltő festményeket és lenyűgöző márványszobrokat szinte mindenhol találunk. Az ok, amiért már az egykori uralkodók és arisztokraták is a műtárgyak gyűjtése – sőt sokszor inkább a felhalmozása – mellett döntöttek, a társadalmi státuszuk megerősítése volt, de természetesen az esztétikai élményt is szem előtt tartották.

A műgyűjtésnek már a 18. századtól kezdve elég komoly hagyományai voltak itthon is az olyan nagy arisztokratacsaládok körében, mint például az Esterházyak vagy a Károlyiak. Amikor ellátogattak például Itáliába vagy Franciaországba, bevett programjuk volt, hogy felkeresték a helyi régiségkereskedéseket, és izgalmas tárgyakat vásároltak. Ebben nem maga a gyűjtés volt a fontos, hanem hogy érdekes darabokat szerezzenek meg – külön neve is volt a műfajnak: Kunst und Wunderkammer, azaz művészet és csodás dolgok tárháza. A természet és a művészet keveredett: szarkofágtöredékek, múmiák, szobrok és festmények egymás mellett kaptak helyet. Mondhatjuk, hogy ezek voltak a későbbi gyűjtemények ősei

– fejti ki Molnos Péter művészettörténész, a második világháború előtti magyar műkincsgyűjtemények szakértője.

Történelmi gyűjtemények

A későbbi gyűjtemények, amelyekben már egyfajta szisztéma is szerepet játszott, csak a 19. századtól kezdtek divattá válni az arisztokratacsaládok – például a Szapáryak, az Andrássyak és persze az Esterházyak – körében.

Andrássy Gyula gyűjteményét érdemes kiemelni: ő az 1850-es, 1960-as években Párizsban és Londonban elég komoly műveket vásárolt, többek között például egy Rembrandt-önarcképet is

A festmény érdekessége, hogy körülbelül száz éven át úgy hitték, eredeti alkotás, majd kiderült, hogy sajnos csak egy nagyon jó hamisítvány. Az arisztokrata közegből aztán egy-két évtized alatt a műgyűjtés leszivárgott a polgárság köreibe is, természetesen leginkább a nagypolgársághoz.

Magyarországon zsidó nagypolgároknak a 19. század végén már komoly műgyűjteményeik voltak – ezt nevezhetjük a magyar műgyűjtés aranykorának. Ebben az időszakban született meg Hatvany Ferenc, Kohner Adolf, Herzog Mór Lipót vagy Nemes Marcell legendás kollekciója is

– sorolja a művészettörténész.

Ők voltak a legelsők – mondja –, akik a modern francia irányzatok, az impresszionizmus és a posztimpresszionizmus felé nyitottak, olyan alkotókat beemelve a gyűjteményeikbe, mint Cézanne, El Greco, Monet, Manet, Van Gogh vagy Renoir.

Háborúk nyomai

Míg az Osztrák–Magyar Monarchia idején anyagi fedezet is volt arra, hogy ezeket a műveket a lelkes gyűjtők megszerezzék, Trianon után változott a helyzet, és a figyelem inkább a magyar művészekre terelődött. Persze Munkácsy Mihályt vagy Szinyei Merse Pált a korábbi generáció is vásárolt, de a két háború közötti új gyűjtők már Bernáth Aurél és Derkovits Gyula alkotásai iránt is elkezdtek érdeklődni. Molnos Péter szerint bizonyos szempontból ez az időszak is az aranykorhoz sorolható, törést csak a második világháború hozott:

Ekkor indul egy új kör, amelynek tagjai az ötvenes években kezdik el a gyűjtést: ők leginkább orvosok, akiknek volt anyagi fedezetük és rálátásuk a művészetre, sokat is utaztak – ráadásul a művész páciensek többsége művekkel fizetett. A hatvanas–nyolcvanas években aztán a kisiparosok törtek előre, akiknek csak kis részben volt legális a jövedelme és befektetésként gondoltak a műtárgyakra. A művek ekkor nyomott áron keltek el, mert a BÁV bonyolításában csak látszatkereskedés folyt

– eleveníti fel a közelmúltbéli helyzetet a szakember.

Több mint úri hívság

Manapság a galériások, művészek és mecénások egyre inkább azt szeretnék elérni, hogy a műgyűjtés a mindennapok részévé váljon, hogy egy-egy műtárgy megvásárlása annyira magától értetődő legyen, mint a legújabb okostelefon, televízió vagy bútordarab megvétele. Egy festmény vagy szobor ugyanis legalább annyira a lakás, illetve iroda meghatározó eleme, mint a dizájnlámpa, a mutatós kanapé vagy az elegáns szőnyeg, és épp olyannyira árulkodik tulajdonosa személyiségéről, ízlésvilágáról, mint az öltözék, amit visel. A művészetnek ne kizárólag a galériákban és a múzeumokban legyen a helye, hanem az életünkben is: értéket képvisel, és örömet okoz. Épp ezért, ha egyszer valaki belekezd a műgyűjtésbe, nehezen tudja abbahagyni.

Az igényekről szól

Akkor érdemes műtárgyat gyűjteni, ha az ember örömét leli benne: ha szeretnénk kellemes, ízléses, motiváló, szórakoztató környezetben élni és dolgozni

– ezt már Ledényi Attila mondja, az EDGE Communications ügynökség és az Art Market Budapest alapítója.

Az alkalmi vagy akár rendszeres vásárlás mögött persze más, teljesen ért-hető motivációk és megfontolások is meghúzódhatnak. Például befektetési szándékkal is lehet műtárgyakat felhalmozni: minden befektetői habitushoz rendelhető valamilyen műtárgycsoport – a konzervatív befektető a klasszikus művészetbe, a bevállalós a kortársba invesztálhat; az utóbbi nagyobb kockázatot vállal, cserébe a realizált haszon sokszoros lehet. Másik ok lehet a műgyűjtésre, ha valaki egy bizonyos társadalmi csoporthoz való tartozását szeretné látványosan megjeleníteni, hiszen egy műtárgy éppúgy státuszt szimbolizál, mint a ruha, amit hordunk, az autó, amit vezetünk, a hely, ahova nyaralni megyünk a családunkkal, vagy ahova vacsorázni hívjuk a barátainkat. Meggyőződésem egyébként, hogy bármilyen motivációval kezdünk is műtárgyakat vásárolni, az esetek többségében kialakul az érzelmi viszony, a gyűjtői vonzalom, működni kezd a művészet varázsa

– mondja Attila, aki több mint 20 éve maga is gyűjtő. Szenvedélye akkor kezdődött, amikor főművét ajándékba kapta, ez pedig teljesen felforgatta a műtárgyakhoz való viszonyát.

A képzőművészetet korábban is szerettem, és kiállításokra magam is gyakran jártam, az viszont, hogy a múzeum faláról egyszer csak az enyémre került egy műtárgy, teljesen más minőséget hozott az életembe. Kifejezetten és egyre tudatosabban kezdtem keresni azt, amit szívesen látok az otthonomban, az irodámban, a környezetemben. A kezdeti vonzódás tehát teljesen érzelmi alapú volt, aztán némi kockázatvállalással és egy kis szerencsével úgy alakult, hogy ma már a munkám is a művészethez és bizonyos mértékig a műgyűjtéshez köt.

A cikk a Hamu és Gyémánt magazin téli számában folytatódik.

Műértő rovat és más érdekességek a Hamu és Gyémánt magazin téli számában!

Kíváncsi vagy a folytatásra? A teljes cikk a Hamu és Gyémánt aktuális lapszámában olvasható. A magazin megrendelhető és előfizethető közvetlenül a kiadótól és digitális változatban is beszerezhető.