A kép napjainkban kezdi átvenni a szöveg szerepét. Hogyan lehet nyomatékot adni a szavaknak a képiség uralta korban? Képes-e a szöveg ereje áttörni a vizuális zajon? Szentesi Éva az írás, Till Attila a szóbeliség, Vitáris Iván pedig a zene irányából közelíti meg a témát, amelynek fejtegetése során a rájuk jellemző egyszavas versektől a fókuszált alkotás nehézségein át egészen az aranykorukat élő és a bukott birodalmakig vezet a közös utazásuk, amelynek ezúttal mi is részesei lehetünk. A Hamu és Gyémánt magazin őszi lapszámának címlapinterjújából mutatunk most egy részletet.
Mik azok a szavak, mondatok, sorok, amelyek elkísérnek titeket egy életen át?
Szentesi Éva: „Hogy vagy?”
Till Attila: „Helló”, „Mizu?”
Vitáris Iván: „Lehet!”
Olyanokra is gondolok, amelyek egyfajta mottóvá válnak az élethez, és erőt meríthettek belőle a nehéz helyzetekben.
T.A.: Nekem van ilyen. A sokszor csak LSD-pápaként emlegetett TimothyLeary költeménye, amely egyetlen szóból áll: „SMI2LE”. Ebben ugye ott a mosoly, de közben minden betűje egy fogalmat jelöl: „Space Migration, Increased Intelligence, Life Extension”, tehát azt vetíti előre, hogy benépesítjük az űrt, egyre nagyobb intelligenciát hajszolunk, és egyre tovább akarunk élni. Nem tudom, mennyi LSD kellett hozzá, vagy teljesen tiszta volt-e közben, de szerintem lenyűgöző, hogy megpróbálta megírni az emberiség legtömörebb versét, amely mindenkire igaz. Tehát nem szubjektív érzésekhez nyúl, mint a szerelem, mert nem biztos, hogy a másik ember épp szerelmes, mikor te az vagy. Itt az emberiség univerzális programjáról van szó, amely alól senki sem tudja kivonni magát. Ez a mi közös ügyünk, minden más magánügy. És hogy az egész belefér egyetlen mosolyba, az szerintem zseniális. Több mint húsz éve kísér ez a vers, és néha megfogadom: ha egyszer csináltatok tetkót, tutira ez lesz az.
Évi, az idén megjelent, önéletrajzi ihletésű regényed főhőse a sztóma hege fölé egy rövid Simon Márton-idézetet tetováltat: „Most kezd szép lenni.” Ez a valóságban is megtörtént?
SZ. É.: Még nem történt meg, de épp ezt a verset akartam példaként említeni, mint ami régóta elkísér. Nyugodj meg, találd ki, menj tovább, mert „most kezd szép lenni” – gyakran kapaszkodtam az elmúlt években ebbe a gondolatba, sokat segített nekem. Egyébként Simon Marcinak is van egyszavas verse, ami még a „SMI2LE”-nál is rövidebb, mindössze három betűből áll: „Tej.”
T. A.: Hűha, Iván, most már neked is muszáj mondanod egy egyszavas verset!
V. I.: Ha egyszavas verset kellene írnom, az így szólna: „Lehet.” De amúgy nekem kicsit más a viszonyom a szavakhoz, mert a nyelven túli dolgok – elsősorban persze a zene – sokszor mélyebb hatást gyakorolnak rám. Néha dalszövegíráskor is azt érzem, hogy a szavak kicsit börtönbe zárnak, mert rögtön meg kell felelnem nyelvtani szabályoknak, hagyományoknak, egy egész nép lelkületének.
SZ. É.: Érdekes, amit mondasz, mert nálam épp fordítva van: akkor érzem igazán szabadnak magam, amikor írok. Akkor bárki lehetek.
V. I.: Persze, Évi, mert te kitörsz ebből, és én nagyra is becsülöm azokat a szerzőket, akik képesek felszabadítani magukat a nyelvi béklyók alól.
De amikor én nekiállok egy dalszövegnek, elfog az a kényelmetlen érzés, mintha a nagy elődök – Bródy meg Presser – figyelnének a vállam mögül, hogy mit fogok írni.
Ezért is tetszenek a mai napig a szöveg nélküli dalok, mint például a Pink Floydtól a The Great Gig in The Sky. Mindenki tudja, hogy a halálról szól, pedig ez semmilyen szinten nincs kimondva. Közben az is igaz, hogy a jó szöveg még nagyobb mélységet adhat egy dalnak, de az én világomban mégis eggyel nagyobb szabadságfokot jelent, amikor csak a zene áramlik önmagában, akadálytalanul.
Fotó: Hamu és Gyémánt / Pejkó Gergő
És az mennyire számít, hogy épp angol vagy magyar szöveget énekelsz?
V. I.: Erre kiváló teszt volt nálunk a Love Is Like című dalunk, amelynek készült magyar változata is, Ha megnyitod a szíved címmel. Utóbbi szövegét ráadásul épp Bródy írta, az angolt meg én, és azt tapasztaltuk, hogy mindegy, melyiket hallgatják az emberek, a lényeg akkor is átjön, ha egy szót sem értettek a szövegből. Egyfelől persze óriási váltás, amikor elkezdünk az anyanyelvünkön énekelni, mert egy lépéssel közelebb kerülünk a közönséghez. Másfelől szerintem már nem kellene annyira ráfeszülni erre a kérdésre, hogy egy zenekar magyarul vagy angolul énekel-e. Tizennégy éve hajtogatom, hogy mindkét nyelven lehet jót írni.
T. A.: A szavak valójában csak egy kis szeletét teszik ki a közlésnek. Régebben is inkább színházba jártak az emberek, az olvasás felértékelődése az elmúlt pár száz év fejleménye, és én megkockáztatom, hogy most újra kifelé megyünk belőle: a kép visz mindent, nem véletlenül dübörögnek a filmek is. Ennek ellenére nekem mindig óriási élmény, amikor valaki mesterien bánik a nyelvvel, és egy jó könyv olvasása közben gyakran rácsodálkozom a szerző elméjére. Olyankor azt érzem, hogy az írók a legokosabb emberek a világon, de ez mit sem változtat azon, hogy a szóbeli közlés veszít a jelentőségéből.
Szerencsére van a körünkben egy író is, úgyhogy tőle kérdezném: egy rockdalnál vagy egy filmnél lehet azt mondani, hogy a kép vagy a zene hordozza a központi üzenetet, de egy regényben már valóban csak a szavak maradnak, nem?
SZ. É.: Nem egészen. Nekem például annyira zabolátlan a vizuális képzelőerőm, hogy amikor jó szöveget olvasok, gyakorlatilag egy film pörög a fejemben. Ott van, mondjuk, a Harry Potter: a J. K. Rowling által briliáns írói munkával megalkotott világot én sokkal részletgazdagabbnak éreztem olvasás közben, mint amit később az – amúgy szuper – filmadaptációkban láttam.
De írás közben is bekapcsol ez a képzelőerő: elbújhatok a fiktív szereplőim mögé, és leírhatom azt is, amit Szentesi Éviként nem feltétlenül osztanék meg a közösségi médiában.
Szöveg: Jankovics Márton
Folytatás a Hamu és Gyémánt magazinban!
A Hamu és Gyémánt magazin őszi lapszámának címlapja
Kíváncsiak vagytok a folytatásra? A teljes interjút és a további fotókat keressétek a Hamu és Gyémánt magazin őszi lapszámában, amely elérhető a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető, előfizethető közvetlenül a kiadónál.
