Mindannyian ismerjük, az élénksárga plakátot egy bicepszet feszítő nővel munkaruhában és a pöttyös fejkendővel, aki arra biztatja nőtársait, hogy csatlakozzanak hozzá a háborús erőfeszítésekhez, mert „meg tudják csinálni", és meg is tudták csinálni, de nem ennek a plakátnak köszönhetően.
Bármilyen videóban, ahol az elmúlt évtized női alakjait mutatták be, vagy akár csak a divatot, a negyvenes éveknél valami egyezett. Már szinte zavarba ejtően. Jön a karlendítés, feszül a bickó és utána egy óriási műmosoly (habár ez a legendás plakáton nincs is). De mi is ez pontosan?
We can do it-plakátot a köznyelvben Rosie the Riveter néven ismerik és évek óta az erő, a motiváció ikonikus szimbólumaként szolgált és szolgál ma is, illetve erőteljesen kapcsolódik a feminizmushoz.
A plakát manapság annyira népszerű, hogy azt a benyomást kelti, hogy csupán ennyi is elegendő volt, és motiválta a háziasszonyokat arra, hogy a második világháború alatt beálljanak a gyárba. Nos, aki ezt gondolta...sajnos téved.
A plakát, amelyet mindannyian annyira szeretünk, egyáltalán nem volt népszerű a második világháború alatt, sőt, alig látták. A plakát a háború befejezése után évekkel, pontosabban az 1980-as évek elején vált híressé.
A Pearl Harbor elleni japán támadás után az amerikai kormány felszólította a gyártókat, hogy nagyobb mennyiségű hadiárut állítsanak elő. A nagy gyárak munkahelyi légköre gyakran feszült volt a vezetőség és a szakszervezetek között az 1930-as években kialakult ellenérzések miatt. Az olyan vállalatok igazgatói, mint a General Motors (GM), igyekeztek minimalizálni a múltbeli súrlódásokat és ösztönözni a csapatmunkát.
A United Auto Workers szakszervezet híresztelt PR-kampányára válaszul a GM 1942-ben gyorsan készített egy propagandaplakátot, amelyen a munkások és a vezetőség egyaránt feltűrte az ingujját, és a háborús termelés egyenletes ütemének fenntartására szövetkezett.
A plakáton ez állt:
Együtt meg tudjuk csinálni! Tartsátok őket tűzben!"
Az ilyen plakátok készítésével a vállalatok a háborút támogató közhangulatra támaszkodva kívánták növelni a termelést, azzal a végső céllal, hogy megakadályozzák a kormányt abban, hogy nagyobb ellenőrzést gyakoroljon a termelés felett.
1942-ben a Westinghouse Electric belső Háborús Termelést Koordináló Bizottsága egy reklámügynökségen keresztül felbérelte J. Howard Miller pittsburghi művészt, hogy készítsen egy plakátsorozatot, amelyet a vállalat dolgozóinak szánt.
A plakátprojekt célja az volt, hogy növelje a munkások morálját, csökkentse a hiányzásokat, a munkások kérdéseit a vezetőséghez irányítsa, és csökkentse a munkásfelkelés vagy a gyári sztrájk valószínűségét. A Miller által tervezett több mint 42 plakát mindegyike két hétig volt látható a gyárban, majd a sorozat következő darabja váltotta fel őket.
A férfiak és nők hagyományos szerepeit hangsúlyozó "férfi" plakátok között szerepelt a sárga plakát, amelyen egy erős női alak pózolt, a We Can Do it felirattal.
A legendás poszter 1943 februárjában jelent meg, és még csak nem is arra volt hivatott, hogy ösztönözze a nőket, hogy csatlakozzanak hozzájuk, hanem arra, hogy a már felvett nőket keményebb munkára buzdítsák.
