VIII. Henrik több mint 180 kilósan, borzalmas kínok között élte utolsó éveit

VIII. Henrik 1491-ben született, és eredetileg nem is neki szánták a trónt. Bátyja, Artúr herceg korai halála után azonban ő lett a trónörökös, majd 1509-ben Anglia királya. Amellett hogy több felesége volt, uralkodását pedig véres megtorlások és tömeges kivégzések kísérték, híres volt magas termetéről és sportos életformájáról is. Szenvedélyesen lovagolt, vadászott, vívott és rendszeresen vett részt lovagi tornákon.

Több történész szerint egészségi hanyatlásában kulcsszerepet játszhatott egy 1536-os baleset. A Greenwich-palotában rendezett eseményen a király leesett a lováról, amely teljes súlyával rá is zuhant. Beszámolók szerint körülbelül két órán át eszméletlenül feküdt. Bár túlélte az esetet, sérüléseiből sosem épült fel teljesen.

Henrik már korábban is küzdött lábfekélyekkel, amelyek valószínűleg keringési problémákból adódhattak. A torna utáni állapotromlás azonban súlyosbította a problémát. A sebek rendszeresen felszakadtak, elfertőződtek, és idővel mindkét lábát érintették. Az állandó fájdalom jelentősen rontotta életminőségét, miközben mozgásképessége egyre inkább beszűkült.

A korábban aktív életet élő király a sérülések után egyre kevesebbet mozgott, étvágya viszont megmaradt. Ez persze nem meglepő, hiszen a Tudor-udvar lakomái legendásak voltak. A király asztalára rendszeresen kerültek marha-, szarvas- és vadételek, különféle sütemények, valamint jelentős mennyiségű bor. Egyes becslések szerint az udvari étrend napi 5000 kalória bevitelével járhatott.

Ennek következményei látványosak voltak: VIII. Henrik derékbősége a fiatal kori nagyjából 89 centiméterről élete végére közel 137 centiméterre nőtt, súlya pedig a becslések szerint meghaladhatta a 180 kilogrammot. Mozgatásához olykor különleges emelőberendezéseket és hordozószerkezeteket kellett használni.

Az elhízás mellett más egészségügyi problémák is jelentkeztek. A történészek többsége valószínűnek tartja, hogy köszvényben szenvedett, amely rendkívül fájdalmas ízületi gyulladást okoz. A fertőzött lábfekélyek miatt visszatérő gyulladásokkal és lázas állapotokkal is küzdött. A korabeli beszámolók szerint sebeinek szaga annyira erős volt, hogy jelenlétét gyakran már érkezése előtt érzékelték az udvarban.

Az orvosok igyekeztek enyhíteni a tüneteit, de a 16. század orvostudománya korlátozott lehetőségekkel rendelkezett. A fekélyeket rendszeresen felnyitották és kiégették, hogy eltávolítsák a fertőzött szöveteket. A fájdalmas beavatkozások mellett különféle kenőcsöket és gyógynövényes készítményeket is alkalmaztak. Egy fennmaradt recept szerint kamillát, rózsaszirmot, lonclevelet, cinkvegyületeket, korallt, gyöngyöt és egy állítólagos „unikornisszarvat” is felhasználtak a kezeléshez.

Halálának pontos oka máig vita tárgya a történészek között. Egyes kutatók vesekárosodást valószínűsítenek, mások szívelégtelenséget, tüdőembóliát vagy a krónikus fertőzések következményeit tartják valószínűnek. Léteznek olyan modern elméletek is, amelyek ritka genetikai vagy vérképzőszervi betegségek lehetőségét vetik fel, ezek azonban nem bizonyítottak.

A király halála után sem maradtak abba a megdöbbentő események. Egy későbbi beszámoló szerint koporsója megsérült, és egyesek azt is állították, hogy a bomlás során a testéből folyadék szivárgott ki, amely kóbor kutyákat is odavonzott. Ezeket a történeteket azonban a történészek nem tudták egyértelműen igazolni, ezért inkább a VIII. Henrik körül kialakult legendárium részének tekinthetők.