Alkotás közben megszűnik körülöttük a világ. Olyannyira átjárja őket a „flow”, hogy mire elkészülnek egy képpel, úgy érzik, mintha eggyé válnának vele. Mint mondják: valójában ők maguk is egy festményben élnek. Soós Nóra szerint férje, Győri Márton képei olyanok, mint egy vers, amelyben a líraiság és az érzelmi töltöttség dominál. Nóra képei pedig nemcsak esztétikai, de gondolati értelemben is összetett művek: regények.
Szerző: Tóth Olivér
Nem lehet valaki művész anélkül, hogy ne élt volna át sérülést, ne repedezett volna meg a világa. Felidéznétek néhányat?
Soós Nóra: Korán felismertem, hogy érdekel a képzőművészet. Azt is tudtam, hogy annak, hogy festővé váljak, megvan a maga útja, amely sok-sok buktatón keresztül vezet. A legnagyobb lépést a főiskolai felvételi jelentette, ami viszont nem sikerült elsőre. Később, már az intézmény diákjaként, állandó útkeresésben voltam. Sérülések értek a Képzőművészeti Egyetemen, majd a felnőtt életemben is, leginkább olyan pillanatokban, amikor valamiben vagy valakiben nagyon hittem, de kiderült, hiába. És akkor még a tudat alatt hordozott traumákról nem is beszéltem.
Győri Márton: A történelmünk, a kulturális életünk önmagában nagyon traumatizált, a magyar lélek mély és drámai problematikán alapul. Egy ilyen közegben a művész két utat választhat: vagy a traumák hatása alá kerül, vagy megpróbálja kivonni magát. Mi igyekeztünk egyfajta védőfalat emelni magunk köré, és egy olyan erős szövetséget létrehozni, amelybe nem engedjük be a negatív hatásokat.
Tectona Grandis
Hogyan küzdötök meg a démonaitokkal?
SN.: A képeimen egyre többször jelennek meg artisták. Művészként sokszor érzem magam egyfajta kötéltáncos szerepben, aki védőháló nélkül, bármelyik pillanatban a mélybe zuhanhat. Persze a rutin segít átlendülni a nehézségeken. Tudom, hogy képes vagyok vászonra vinni a gondolataimat…
GYM.: Divatos dolog művészkörökben démonokról, a legyőzésükről beszélni, de szerintem sokkal inkább küzdünk a hétköznapi problémákkal. Más irányból megközelítve a felvetést, azt gondolom, hogy például a színhasználtunknak, a képeink esztétikájának köszönhetően, még abban az esetben is inkább felemelő érzéseket közvetítünk, ha éppen egy komoly társadalmi vagy politikai kérdést állítunk a festményünk középpontjába.
Ahhoz, hogy igazán szabad emberré váljunk, fel kell dolgoznunk a traumáinkat. Milyen a szabadsághoz fűződő viszonyotok nektek, akikről tudható, hogy két évtizede csak a művészetből éltek?
GYM.: A lételemünk. Nem is tudnánk másképpen létezni. Még a kötöttségeinket is magunknak találtuk ki. Szerettünk volna családként létezni, összeházasodni, gyermekeket vállalni, és tudtuk, hogy ez lemondással jár. Azt kevésbé szeretjük, amikor mások próbálnak meg szabályok közé szorítani minket.
SN.: A szabadság egyéni és társadalmi felelősséggel jár. Nem mindegy ugyanis, hogy mit állítok a világról a festményeim által, és az hogyan hat azokra, akik szemlélik a képeim. A figurális alkotásaimnak van egyfajta erkölcsisége is.
Sajátos, meseszerű képi világotokban semmi sem csak azt jelenti, ami látszik a képeken, hanem az válik fontossá, amivé leszünk a képek nézése közben. Milyen elemekből épül fel ez a világ?
GYM.: Heltai Jenő sorai jutnak eszembe: „Akit az istenek szeretnek, örökké meghagyják gyereknek.” Ahhoz, hogy a néző érezze, hogy néhány vonal vagy színes folt, ahogy a kavicsok a tengerparton, fontosabbak önmaguknál, gyermeki szemlélet szükséges. A nagy dilemmánk az, hogy hogyan őrizzük meg a művészethez elengedhetetlen mesés szabadságunkat, miközben szülőként támaszt nyújtunk a két gyerekünknek.
SN.: A legnagyobb hatású művészek a gyerekek. Nem véletlenek az inspirációs forrásaink sem. Marcinál az avantgárd CoBrA mozgalom meghatározó. Az ő fő ihlető forrásaik a gyermekrajzok, a primitív művészeti formák vagy például Paul Klee és Joan Miró művészete voltak. Az én képeimen megjelenő tárgyak, a keljfeljancsik, a pinokkió figurák is a legösztönösebb érzéseinket hozzák elő, de olyan szituációba helyezem őket, amitől az egész kompozíció más jelentéstartalommal bír. Így kerül például a Dzsepettó által kifaragott, egyszer csak életre kelő fabábú mellé az irgalmatlan pusztítást okozni képes Molotov-koktél.
GYM.: Színfoltfestőnek nevezem magam. Nagyon erősen jelen van a művészetemben az irodalom, a költészet, a filozófia, de még a komoly- és könnyűzene is. Aki ismeri Weöres Sándor felnőtteknek szóló verseit, tudja, hogy azok soha nem jöhettek volna létre a Bóbita nélkül, és ez igaz fordítva is. A fiunk miatt eszembe jut egy rockzenei példa is: amikor Kurt Cobain elénekli Leadbelly-nek a „Where Did You Sleep Last Night?” című számát, akkor egy ősi, blues nótát alakít akusztikus rockká, amihez ugyancsak szükséges egyfajta gyermeki, de egyúttal progresszív gondolkodás. A művészethez, de még a jóízű élethez is lényeges mindkettő. Erre a félelem nélküli nyitottságra neveljük a gyerekeinket is.
Emellett, úgy tudom, ahova beteszitek a lábatokat, formáljátok a környezeteteket is.
GYM.: Sok képemet az engem körülvevő táj inspirált. Amióta Pasaréten élünk, gyakran emlegetem Szerb Antal leírását a környékről: „Pasáról szó sincs. Valami nagyon modern érzésű óriás kicsi skatulyákat rakott ki a villamos mentén, azután összeszedett egypár jómódú liliputit és azt mondta: Itt lakjatok. És laknak. Kicsi autóikon be-beszaladnak kicsi bankjukba; akik egy skatulyában laknak, meglátogatják egymást, tavasszal egymás kicsi kertjeit dicsérgetik. Olyanok, mint az emberek.” Már azelőtt beleszerettem a városrészbe, hogy ideköltöztünk volna. A 13. kerületben laktunk, amikor megfestettem Pasarét különböző részleteit. Főleg a kertek ragadtak magukkal. Amióta itt élünk, a zöld és árnyalatai hangsúlyosabban jelennek meg. Nóra sokkal urbánusabb.
SN.: Marci úgy él, mint egy kisnyugdíjas.
GYM.: Itt találtam meg a nyugalmam.
Azt gondolom, hogy egy kerti asztalon meg lehet váltani a világot, de a magyar emberek gondolata jó ideje nem szárnyal, pedig a természetes és az épített környezetünk, ami körbevesz, rendkívüli hatással van ránk.
Ha szeretünk egy házfalat, egy utcasarkot, babusgatnunk kellene. Gondoljunk bele, milyen képeket szült egy kert, milyen dalokat egy-egy utca… Sokan azt hiszik, amikor erről beszélek, hogy valami fennkölt, kicsit szocreál bénaságnak adok hangot, miközben ebből épülne fel egy jobb életünk.
SN.: Magyarországon sokan beleszürkültek az életükbe. Azt tartják fontosnak, mit gondol a másik.
GYM.: Nórival az első lakásunk a Hunyadi téren volt, és az egész alig volt nagyobb, mint az a szoba, ahol most beszélgetünk. Mégis ugyanígy éltünk. A mentalitásunk nem változott a környezetünktől.
Úgy éljük az életünket, hogy tudjuk, minden lélegzik körülöttünk, mindennek súlya és jelentősége van.
SN.: Újlipótvárosban egy felújításra szoruló társasházban éltünk, amely szerintünk többet érdemelt volna annál, mint, amit a lakói tettek érte. Marcival elhatároztuk, hogy, ha a szomszédjaink szabad kezet adnak, kidekoráljuk az egész házat. Színes képeket, Miró-szerű vagány figurákat festettünk a falakra.
GYM.: Kezdjük elfelejteni, hogy mindkét városrész erősen kötődik a művészetekhez. Ha találkozom valakivel a Balzac utcában, akinek megjegyzem, hogy milyen szépnek találom a környéket, azt hiszi, viccelek. Miközben igenis lehet, hogy valakinek a Balzac utca a világ közepe. Pasaréten a Volkmann utcában élt Szabó Lőrinc, a Lotz Károly utcában Déry Tibor, a Pasaréti úton Örkény István… Sokkal jobban éreznénk magunkat, mi magyarok, ha mindannyian teremtenénk magunknak egy kis szigetet, amelyért hajlandóak vagyunk tenni is.
SN.: Tizenkilenc éves koromig egy Szombathely melletti nagyközségben, Vépen éltem a pedagógus szüleimmel és az azóta kertészmérnökként dolgozó bátyámmal, a városon belül, mégis a világtól elzárt, idilli Erdődy-kastély parkjában, amely a szocializmusban az agrár szakoktatás kiemelkedő intézménye volt, a 16 hektáros kastélyparkot az intézet dolgozói és tanulói ápolták. A szüleim nagyon adtak a minket körülvevő környezetre. Apukám a mai napig azt vallja, hogy ha valami lehet szép, tegyünk azért, hogy még szebb lehessen. Marci ugyanígy figyel még a tágabb értelemben vett környezetére is.
GYM.: Miközben belvárosi gyerek vagyok. A városliget közelében, a Kodály köröndön laktunk a két testvéremmel és a szüleimmel. Édesanyám pedagógus és fotóművész, édesapám festőművész, nagyméretű szén- és pasztellrajzokat készít, amelyekben a meseszerű képi világon kívül hangsúlyos szerepet kap a család motívuma is. Minden értékrendünket otthonról hozzuk, ezért is tekintünk magunkra elsősorban családként, és másodsorban művészként.
Tectona Grandis
Ha már a család fontosságáról beszélünk, tegyünk egy kis kitérőt, és kérlek, írjátok le az otthonotokat úgy, hogy az minden érzékszervünkre hasson! Kezdjük azzal, amit látunk!
SN.: Azt mondanám, vibráló. Egy ember számára, akinek a szeme nincs az erős színekhez szokva, a környezetünk talán színesebb is, mint kellene. Formailag is változatos tárgyak vesznek körül minket. Egy régi villában élünk, ahol nincs sok éles vonal, hegyes sarok, ezért a tapintásra a puha a legkifejezőbb jelző. Mit hallunk? Bluest vagy jazzt. És cigarettafüsttel kevert orgona illatot érzünk. Előbbiért Marci, utóbbiért a tavasz felelős. Miközben festünk, erőteljes hatást gyakorolnak a vegyszerek is.
GYM.: Ízekben egyértelműen az ajvár dominál.
SN.: Igen, szeretjük ezzel a paprikából, padlizsánból és fokhagymából készített mártással ízesíteni az ételeinket.
GYM.: Olyan otthont szerettünk volna teremteni, mint Kuroszava Álmok című filmjében, amelyben egy diák hirtelen van Gogh egyik alkotásában találja magát, ahol találkozik magával a festővel is. Mi is festményben élünk. Az életünk kiterjesztett festészet. Gyakorlatilag minden a művészet köré szerveződik. Ahogy Cseh Tamás énekli a Műcsarnok című dalában: „Este van már, este van, / minden madár festve van, / még fészkük is festett fészek. / Este van már, este van, / még az ég is festve van. / Én magam is festett vagyok.”
Ha kinézünk az ablakon, ott is minden lehetne akár egy festmény: a kis kerti házunk, a cseresznyefa köré épített lombház, a teraszunk…
Tegyük fel, hogy valaki beleshet az ablakotokon, milyen különleges tárgyat venne észre először?
SN.: Nem rejtőzünk el a világ elől, ezért nem használunk függönyöket sem. Ez olykor egészen furcsa történeteket produkál. Egy Londonban élő lány, aki szereti a képeimet, egyszer csak felhívott, hogy egy pasaréti utcában sétál, és egy házban az én képeimet látja a falakon. Mondtam neki, hogy jöjjön be nyugodtan, mert itt lakunk.
GYM.: Észreveheti a fiunk gitárjait, vagy a könyveinket, az én art deco porcelán vagy menóra-gyűjteményemet is.
Térjünk vissza a művészetre. A képekben történetek laknak. Milyen történetek laknak a ti képeitekben?
SN.: Minden egyes kép egy történet. Sőt, több történet lakozik egyetlen alkotásban. Ahhoz, hogy ezeket megértse a néző, a különböző rétegeket, amelyeket egyetlen képre festek, szükséges valamilyen módon értelmeznie. Ráadásul közel sem biztos, hogy egy-egy réteg ugyanazzal a jelentéssel fog bírni a szemlélők számára, és ez így van jól. Tartalmilag egyre kritikusabb vagyok, a festményeim világa egyre drámaibb. Erős interakcióban vagyok a mikro- és makrokörnyezetemmel. A háború, az éhezés, a környezetszennyezés, és más társadalmi kérdések foglalkoztatnak.
GYM.: Nóra képei olyanok, mint egy regény. A rétegek áttetszősége miatt nemcsak esztétikai, de gondolati értelemben is összetett művek. Nem hiszem, hogy elsőre meg lehet őket fejteni. Esetemben a líraiság és az érzelmi töltöttség dominál. Mestereim Maurer Dóra, Keserű Ilona és Végh András voltak. A festményeimben az absztrakt expresszionizmus, illetve a korai avantgárd tendenciák hatása fedezhető fel. Fontosak a színek, azok dinamikája.
Tectona Grandis
Csíkszentmihályi Mihály a hetvenes években írta le az ún. „flow-élményt”, az alkotói szenvedélyt. Szerinte az a legfontosabb az életben, hogy megtaláljuk azt, ami örömet okoz, és amiben kiteljesedhetünk. Számotokra ilyen a festészet?
SN.: Abszolút.
GYM.: Olyannyira, hogy festés közben megszűnik körülöttünk minden, és mire befejezünk egy képet, olyan, mintha eggyé váltunk volna vele.
Miközben beszélgetünk, folyamatosan az jár a fejemben, hogy az egész életetekkel fityiszt mutattok a nyárspolgároknak.
SN.: Művésznek lenni magányos dolog. Valójában egy buborékban élünk, de azáltal, hogy gyerekeink vannak, nem tehetjük meg, hogy teljesen kivonjuk magunkat a rendszerből, bizonyos társadalmi elvárások alól. Próbálunk ezekbe beleállni, de a konfliktusok során valóban nem a megszokott válaszokat adjuk. Az amoralitás ellen felemeljük a hangunkat.
GYM.: Nóra képei révén erős társadalmi érzékenységgel és folyamatos reflexióval élünk. Fityiszt a közönyösségnek és a társadalmi elvárásoknak mutatunk. Ha olyan társadalmi, politikai jelenséggel találkozunk, ami nem összeegyeztethető a világképünkkel, értelmiségiként nem maradhatunk csendben. Emellett azt is gondolom, hogy nem szükséges mindenben győztesnek lennünk, elég, ha a családi életünk jól működik. A hatvanas évek közepén jelent meg Leonard Cohen egyik regénye, amelynek játékos címét előszeretettel használom magunkra: Beautiful Losers. Inkább leszünk szépséges lúzerek, mint zaklatott nyertesek.
Az interjú a Tectona Grandis Kertberendezés által támogatott együttműködésben készült.
