A vállalkozás élére Paul Flatters francia katonatiszt került, aki éveket töltött Észak-Afrikában, ismerte a helyi viszonyokat és meg volt győződve arról, hogy képes biztonságos útvonalat találni a tervezett transzszaharai vasútnak. Első expedíciója 1880 márciusában indult el, ám hónapokkal később, egyre fogyó készletek és növekvő feszültség közepette kénytelen volt visszafordulni.
Még ugyanabban az évben újra útnak indult, ezúttal több mint kilencven emberrel. A küldetés hivatalosan békés kapcsolatfelvételről és tárgyalásokról szólt, valódi célja azonban a kereskedelmi útvonalak biztosítása és a francia befolyás kiterjesztése volt. A csoport hónapokon át haladt dél felé, miközben több helyi figyelmeztetést is kapott arról, hogy veszélyes területre tartanak. Flatters ezeket azonban teljesen figyelmen kívül hagyta. 1881 februárjára már közel 1500 kilométert tettek meg a sivatagon keresztül.
Ekkor értek el Bir el-Garamához, egy sivatagi vízlelőhelyhez, ahol minden megváltozott.
A francia expedíció ekkor még nem tudta, hogy a tuareg harcosok jó ideje figyelték őket. A beszámolók szerint több száz fegyveres gyűlt össze a környéken, miközben az expedíció egyes vezetői továbbra is úgy hitték, hogy komoly támadástól nem kell tartaniuk. Flatters végül a főtábort elhagyva kisebb csoporttal indult tovább. Alig fél órával később bekerítették őket. A támadás gyors volt: Flatters és az expedíció vezetőinek többsége életét vesztette, a támadók pedig megszerezték a karaván tevéinek jelentős részét. A főtáborban maradt emberek egyik pillanatról a másikra vezető, megfelelő szállítóeszköz és biztos menekülési útvonal nélkül maradtak a Szahara közepén.
A túlélők előtt nagyjából 1500 kilométeres út állt Ouargláig. Kevés vizük és élelmük maradt, miközben gyalog kellett nekivágniuk a sivatagnak. Az élelem néhány nap alatt el is fogyott. A csoportokat folyamatosan támadások érték, a kimerültség, a szomjúság és az éhezés pedig egyre több áldozatot követelt. Egy alkalommal a menekülők élelmet vásároltak egy helyi csoporttól, később azonban kiderült, hogy a datolyát egyiptomi beléndekből származó mérgező anyaggal kezelték. Többen hallucinálni kezdtek, a mérgezés miatt kialakult zűrzavarban pedig újabb emberek vesztették életüket.
A helyzet végül olyan súlyossá vált, hogy az életben maradók között teljesen felbomlott a fegyelem. A beszámolók szerint az éhezés legvégső szakaszában még kannibalizmusra is sor került.
1881. április 2-án négy algériai katona érte el Ouarglát. A következő napokban és hetekben további túlélők bukkantak fel, néhányukat félholtan találták meg a sivatagban.
A tragédia híre Franciaországban hatalmas felháborodást váltott ki. A sajtó megtorlást követelt, a politikusok pedig újabb katonai akciókat sürgettek. A lelkesedés azonban hamar alábbhagyott, amikor világossá vált, milyen kevéssé ismerik a térséget, amelyet ellenőrzésük alá akartak vonni. A transzszaharai vasút tervét félretették, és a franciák közel két évtizedre visszafogták a középső Szahara meghódítására irányuló próbálkozásaikat.
A Flatters-expedíció története megmutatta, milyen végzetes következményekkel járhat, amikor egy gyarmatosító hatalom egyszerre becsüli alá a természeti környezetet és az ott élő közösségeket. A vasútból semmi sem lett, az expedíció azonban évtizedekre beírta magát a Szahara történetébe.
Olvasd el ezt is!