Hiába rajong érte a világ, a Nobel-bizottság nem tartotta elég jónak A Gyűrűk Urát
Ma már nehéz elképzelni a fantasyt J. R. R. Tolkien világa nélkül, A Gyűrűk Ura azonban megjelenésekor korántsem aratott osztatlan sikert. A Nobel-díj 1961-es archívumából évekkel később derült ki, hogy a bizottság Tolkien nevét is mérlegelte, majd gyorsan elvetette. Az indoklás mai szemmel szinte meghökkentő: szerintük a szerző prózája nem érte el a legmagasabb szintű irodalmi történetmesélés mércéjét.
A Gyűrűk Ura kötetei az 1950-es évek közepén jelentek meg, és már a kezdetektől erősen megosztották a kritikusokat. Egyesek olyan irodalmi előzményekhez hasonlították Tolkien vállalkozását, amelyek évszázadokkal korábban születtek. Richard Hughes például Edmund Spenser 16. századi eposzát, A tündérkirálynőt emlegette párhuzamként, és úgy látta, Tolkien képzeletének tágasságához alig találni hasonlót. Mások Arthur király világához nyúltak vissza. Naomi Mitchison írónő Sir Thomas Malory 15. századi művével, az Arthur király halálával vetette össze A Gyűrűk Urát, ami Tolkien oxfordi irodalomtudósi hátterét ismerve érthető társítás volt. A három kötet ugyanakkor nehezen illeszkedett az 1950-es évek kortárs irodalmi elvárásaihoz. A korszak irodalmi közege sem fantasyként, sem eposzként, sem mitológiai kísérletként, sem pedig nagyregényként nem tudta besorolni.
Voltak azonban jelentős támogatói is. W. H. Auden a The New York Timesban arról írt, hogy tudomása szerint korábban senki sem alkotott ilyen részletes képzeletbeli világot és hozzá tartozó történelmet. Auden ugyanakkor Tolkien verseit már kevésbé tartotta jól sikerültnek, amire Edmund Wilson kritikus is felépítette 1956-os, kíméletlen bírálatát. Wilson szerint Tolkien prózája sem volt erősebb a verseinél, és az egész életművet „professzori amatőrizmusnak” érezte.
Öt évvel később a Nobel-bizottság is hasonló következtetésre jutott. Az 1961-es irodalmi Nobel-díj dokumentumait Andreas Ekström svéd újságíró vizsgálta át, miután az archívum a szabályok szerint ötven év elteltével kutathatóvá vált. Ekkor derült ki, hogy Tolkien neve is szerepelt a jelöltek között, olyan szerzők társaságában, mint Lawrence Durrell, Robert Frost, Graham Greene és E. M. Forster. A díjat végül a jugoszláv Ivo Andrić kapta. A döntés egyik kulcsmondata Anders Österling zsűritagtól származott, aki szerint Tolkien prózája semmilyen módon nem mérhető a legmagasabb színvonalú történetmeséléshez.
Tolkien neve nagyrészt C. S. Lewis közbenjárásának köszönhetően kerülhetett a Nobel-bizottság elé. Lewis, aki közeli barátja és lelkes támogatója volt, már A hobbit megjelenése után igyekezett felhívni a figyelmet az író munkájára. Egy 1953-as levelében azt írta Stanley Unwin brit kiadónak, hogy mindent megtesz azért, hogy Tolkien nagy műve megkapja a neki járó elismerést.
Lewis nem állt meg a magánlevelezésnél. Rendszeresen válaszolt a trilógiát bíráló kritikusoknak, A két torony megjelenése után pedig The Dethronement of Power címmel esszét is írt a műről. Ebben azt próbálta megvilágítani, hogy Tolkien hosszú, részletező prózája szerinte nem öncélú terjengősség, inkább a világépítés szükséges része. Úgy vélte, a történetet másként aligha lehetett volna elmondani, írja az Open Culture.
Lewis azt is hangsúlyozta, hogy A Gyűrűk Ura túl eredeti és túl gazdag ahhoz, hogy egyetlen olvasás után végleges ítéletet lehessen mondani róla. Szerinte a könyv maradandó ereje abban áll, hogy az olvasás után is tovább dolgozik az emberben. A Nobel-díjat Tolkien végül soha nem kapta meg, de műve idővel olyan mércévé vált, amely azóta is viszonyítási alap a fantasy műfajában.
Olvasd el ezt is!