Nádasdy Ádám 3+3 kiváló kötete az elmúlt szűk 10 évből
Nádasdy Ádám halálhíre után óhatatlanul más fénytörésbe kerül életművének utolsó szakasza is. A 79 éves korában elhunyt nyelvész, író, költő és műfordító az elmúlt 10 évben sem veszített semmit a kíváncsiságából és művészi termékenységéből. Éppen ezért különösen beszédes visszanézni arra a szűk évtizedre, amelyben egymást követték a verses- és prózakötetei.
A most kiemelt hat könyv 2017 és 2025 között jelent meg, vagyis Nádasdy Ádám kései alkotói korszakát rajzolják ki. Ebben az időszakban a versekben egyre hangsúlyosabb lett a számvetés, az öregedés testi tapasztalata és az elmúlás közelsége, miközben a prózakötetekben is vissza-visszatértek az emlékezéssel, az identitással, az otthonossággal és az életúttal kapcsolatban feltett kérdések.
A Nyírj a hajamba című alkotás már címével is intim közelséget teremt, de a kötet igazi ereje abban rejlik, ahogyan a személyességet természetes hangon, minden póz nélkül képes megteremteni a verseken belül. A 2009 és 2017 között született szövegekben már jól kivehető az a késői Nádasdy-hang, amely végleg lemond a pátoszról, mégis súlyt ad a legegyszerűbb mondatoknak is. A versek intimitása sosem öncélú, inkább abból a fegyelemből fakad, amellyel a szerző a saját életének, testének és kapcsolatainak tapasztalatát vizsgálja. Az öregedés, a veszteség lehetősége és jelentősége, a hétköznapi mozdulatok mögött húzódó elmúlás mind megjelenik benne, de soha nem nehézkesen, hanem azzal a szellemi könnyedséggel, amely Nádasdy Ádám költészetének egyik legnagyobb erénye.
Két évvel később megjelent kötetének címe már önmagában is állításként hat. A kötet versei beszédszerűek, közvetlenek, ugyanakkor tele vannak olyan pontos felismerésekkel, amelyek a kiszolgáltatottság, a függés és a sérülékenység tapasztalatát emelik irodalommá. Nádasdy úgy írt esendőségről, hogy közben végig megőrizte a higgadtságát, tárgyilagosságát, sőt játékosságát is. A kötet az elmúlás közelségét nem emelkedett tónusban, hanem szinte hétköznapi mondatokból építi fel, és ettől lesz különösen erős: Nádasdy nem a nagy igazságokat kereste – talán nem is hitt a létezésükben –, mégis sikerült a hétköznapok tapasztalatát univerzálissá tennie.
A szakállas Neptun tökéletes példa arra, hogy Nádasdy elbeszélőként is ugyanolyan érzékenyen és pontosan alkotott, mint költőként. A novellák hétköznapi helyzetekből indulnak ki, de hamar kiderül, hogy a látszólag egyszerű szituációk mögött teljes élettörténetek, vágyak, hiányok és feszültségek húzódnak. A kötet különös ereje a visszafogottságában rejlik. Ezek az írások – alkotójukhoz hasonlóan – nem harsányak, nem akarnak mindenáron nagy drámát csinálni a történésekből, mégis sokáig az olvasóval maradnak. A kapcsolatok, az identitás és az intimitás kérdései úgy kerülnek elő bennük, hogy közben egy pillanatra sem válnak unalmassá.
A Hordtam az irhámat már címében is testközelibb, nyersebb világot ígér, és ezt maradéktalanul be is váltja. A kötetben az emlékezés kiemelt szerepet kap, de távol áll a nosztalgiától: inkább annak a vizsgálata, hogyan épül fel egy egész élet egyszerű történetekből, és hogyan változik meg mindez az idő múlásával. Családi emlékek, kulturális tapasztalatok, utazások és önértelmezési kísérletek kapcsolódnak össze benne. Nádasdy különösen erősen mutatta meg, hogy a személyes tapasztalatból miként lehet közös érvényű prózát formálni. Az emlékezés ebben a könyvben egyszerre kapaszkodó és teher, az identitás pedig nem stabil állapotként, hanem újra meg újra átgondolandó kérdésként jelenik meg.
A Billeg a csónak, Nádasdy utolsó verseskötete már a címével is azt sugallja, hogy a késői élethelyzetekben nincs végleges egyensúly, csak időleges nyugalom. A versek ebből a tapasztalatból szólalnak meg: az emlékezés, a számvetés, az idő múlása és a mozgásban lévő én kérdései mind hangsúlyosan jelen vannak bennük. Mégsem komor összegzésről van szó, hanem eleven, figyelmes és sokszor meglepően könnyed mondatokról. A kötet különösen szépen mutatja meg Nádasdy kései lírájának egyik legfontosabb sajátosságát: úgy beszél elmúlásról, hogy közben a hang nem nehezedik el. A beszélő végig kíváncsi marad a világra, a testre, a másik emberre, sőt önmagára is.
A szépirodalmi életművet a Londoni levelek zárja, amely első pillantásra könnyedebb olvasmánynak tűnhet, mégis szervesen illeszkedik a késői alkotói korszakba. A kötet írásaiban Nádasdy London és Budapest között ingázva figyeli a brit mindennapokat, a politikai és kulturális különbségeket, valamint a saját helyzetét ebben a kétlakiságban. A tárcaszerű forma mögött itt is ugyanaz a pontos, önreflexív és nyitott tekintet dolgozik. A könyv azért különösen jó záródarabja a válogatásnak, mert megmutatja, hogy Nádasdy Ádám a legutolsó években is friss szellemi kíváncsisággal fordult a világ felé. Miközben a verseiben egyre hangsúlyosabbá vált a számvetés és a végesség tapasztalata, prózájában továbbra is élénken reagált a körülötte lévő valóságra.
Olvasd el ezt is!