5 monumentális regény, amely évszázadokon átívelve mesél múltról, jelenről és jövőről
Vannak regények, amelyek egyetlen család vagy hős sorsán keresztül próbálják megragadni a történelmet, és vannak olyanok is, amelyek ennél is merészebbre vállalkoznak: egész korszakokat fognak át, mintha az idő maga volna a főszereplőjük. Az ilyen könyvek olvasásakor nem egyszerűen azt figyeljük, mi történik egy-egy szereplővel, hanem azt is, hogyan rakódnak egymásra a századok, miként ismétli vagy írja felül önmagát a múlt, és hogyan maradnak velünk sokáig azok a döntések, amelyeket jóval a saját születésünk előtt hoztak meg.
Virginia Woolf Orlandója egészen másképp bánik az idővel, mint egy klasszikus történelmi regény. Itt nem dinasztiák és nemzedékek adják a folytonosságot, hanem egyetlen különös, folyamatosan alakuló alak, aki az Erzsébet-kori Angliából indulva közel négyszáz éven át sodródik korszakról korszakra.
Ettől a regény egyszerre lesz játékos, ironikus és meglepően kritikus is egyben. Woolfot persze nem a realista hitelesség érdekli, hanem az, mit lehet kezdeni az identitással, a nemi szerepekkel, a társadalmi elvárásokkal és az irodalmi hagyománnyal, ha a hősünk szó szerint túléli a korszakokat. Az Orlando így egyszerre olvasható különös fantáziaként, szatíraként és az angol kultúrtörténet egyik szellemes kommentárjaként.
A Felhőatlasz azok közé a könyvek közé tartozik, amelyekről már a szerkezetük miatt is sokáig beszél az ember. David Mitchell regénye több egymásba kapcsolódó történetszálból áll, és ezek különböző korszakokban játszódnak: a 19. század egyik tengeri útjától a későbbi, egyre nyugtalanítóbb jövőképekig.
A regény egyik legnagyobb élménye éppen az, ahogyan az olvasó lassan rájön, hogy ezek a történetek jóval szorosabban kötődnek egymáshoz, mint azt elsőre gondolná. A hatalom, a kizsákmányolás, a szabadság, a művészet és az emberi vágyak kérdései más és más alakban térnek vissza, mintha a történelem folyamatosan új díszleteket építene ugyanazokhoz az alapkonfliktusokhoz. A Felhőatlasz tehát nemcsak hosszú időt fog át, hanem azt is érzékelteti, milyen nyugtalanítóan hasonlíthatnak egymásra a nagyon távoli korszakok.
Ha létezik regény, amely szó szerint monumentális időtávban gondolkodik, az alighanem a Sarum. Edward Rutherfurd könyve az angliai Salisbury környéki tájat választja középpontjául, és ezen az egyetlen helyszínen vezeti végig az olvasót a történelem szinte beláthatatlanul hosszú szakaszain. A történet a jégkorszaktól Stonehenge világán át egészen a jelenkorig nyúlik, vagyis nem egyszerűen több generációt, hanem egy egész civilizációs ívet mutat meg.
Uralkodók, vallási fordulatok, háborúk, társadalmi átrendeződések és mindennapi emberi sorsok követik egymást, miközben ugyanaz a táj újra és újra más jelentést kap. Rutherfurd nem gyors összefoglalót ad Anglia múltjáról, hanem azt mutatja meg, hogyan hagy nyomot a történelem a földön, az épületeken, a családokon és a gondolkodásmódon.
Yaa Gyasi első regénye nem a monumentális terjedelem, hanem a kegyetlen történelmi pontosság és az érzelmi sűrűség felől közelít az évszázadokat átfogó történethez. A Hazatérés a 18. századi Ghánából indul, ahol két féltestvér sorsa már a kezdetekkor végleg kettéválik: egyikük egy angol férfi oldalán marad Afrikában, a másik rabszolgaként Amerikába kerül. A regény hét generáció történetét követi végig egészen napjainkig, egyszerre Afrikában és az Egyesült Államokban.
Emiatt a Hazatérés jóval több lesz egyszerű családregénynél. Gyasi azt mutatja meg, hogyan öröklődnek tovább a rabszolgaság, a gyarmatosítás, a kiszolgáltatottság és a szétszakítottság traumái, még akkor is, amikor a történet már látszólag egészen más korszakban jár. A regény fejezetről fejezetre halad előre az időben, mindig egy új leszármazott nézőpontját bemutatva, így a történelem nem elvont folyamatként, hanem személyes örökségként válik érzékelhetővé.
Anthony Doerr regénye első pillantásra több külön könyvnek is tűnhetne. Az egyik szál 1452-ben, Konstantinápoly ostroma idején játszódik, a másik a jelenkori Idaho egyik könyvtárához kötődik, a harmadik pedig egy nem túl távoli jövőben, egy csillagközi űrhajón bontakozik ki. Ezeket a történeteket egy ősi szöveg, Aithón története kapcsolja össze, és a cselekmény csaknem hat évszázadot fog át.
A Felhőkakukkvár éppen attól izgalmas, hogy egyszerre beszél a könyvek túléléséről, az emberi kíváncsiságról, a pusztulásról és arról, mennyire törékeny az, amit civilizációnak nevezünk. Doerr úgy rakja egymás mellé a középkori várost, a mai Amerika zaklatott jelenét és a jövő technológiai terét, hogy közben végig azt érezzük: a tudás megőrzése, a történetmesélés és a reményhez való ragaszkodás minden korszakban ugyanúgy létkérdés.
Olvasd el ezt is!