A Pokol kapuja: Rodin mesterműve, amelytől 37 éven át nem tudott szabadulni
Auguste Rodin 1880-ban kapta meg élete egyik legnagyobb megbízását: monumentális bronzkaput kellett készítenie egy Párizsba tervezett iparművészeti múzeum számára. Az épület végül soha nem készült el, Rodin pedig haláláig, 1917-ig újra és újra visszatért a munkához. Így született meg A Pokol kapuja, a modern szobrászat egyik legkülönösebb és legnyugtalanítóbb alkotása.
A tervezett múzeumot az 1871-ben leégett Palais d’Orsay romjainak területére szánták; ezen a helyen épült fel később az Orsay pályaudvar, amelyből idővel a Musée d’Orsay lett. Ma ezen a helyen őrzik Rodin eredeti gipszkapuját, vagyis a mű végül oda került, ahová eredetileg szánták. Ajtóként azonban soha nem használták: önálló műként áll a látogatók előtt, mintha egy meg nem valósult épület emléke lenne. Rodin kezdetben Lorenzo Ghiberti firenzei bronzkapujából, A Paradicsom kapujából is inspirálódott. Első tervein Dante Isteni színjátékának jelenetei még rendezett, könnyen követhető formában jelentek meg, külön panelekbe osztva. Néhány év alatt azonban teljesen átalakította az elképzelést. A határozott keretek eltűntek, a történet kevésbé lett olvasható, a kaput pedig egyre inkább egymásba torlódó, szenvedő emberalakok töltötték meg. A kompozíció tetején három izmos alak hajol lefelé. Ők az Árnyak, Dante elkárhozott lelkei, akik a pokol bejáratánál állnak, és a híres mondat felé mutatnak:
A részlet azért is izgalmas, mert a három figura valójában ugyanannak az alaknak három, eltérő szögben elhelyezett változata. Rodin kissé elforgatva, más helyzetbe rendezve használta fel ugyanazt a testet, ami a 19. század végén merész, szokatlan megoldásnak számított.
A kapuhoz kapcsolódva született meg Rodin legismertebb alakja, A gondolkodó is. Eredetileg A költő címet viselte, és Dantét jelképezte, amint a kárhozottak világát figyeli. A kapun mindössze nagyjából 70 centiméter magas figura volt, hat méterrel a föld fölött, később mégis önálló szoborként vált világhírűvé. A ma ismert címet nem maga a művész, hanem az öntödei munkások adták neki. Hasonlóan különös utat járt be A csók is, amely szintén a kapu kompozíciójából nőtt ki. Paolo és Francesca, Dante tiltott szerelmesei eredetileg a kapu egyik jelenetében kaptak helyet, Rodin azonban 1886-ban eltávolította őket. A gyengéd ölelés túl derűsnek hatott a pokol sötét világában. A részlet később önálló műként lett a szobrászat egyik legismertebb szerelmi jelenete. A kapu alsó részén egy személyesebb motívum is megbújik. A jobb oldali ajtófélfa közelében látható egy guggoló alak, amelyet egyes értelmezések Rodin önarcképeként olvasnak. Ha ez igaz, a művész saját alkotásának mélyére helyezte magát, mintha maga is része lenne annak a világnak, amelyet évtizedeken át formált.
A mű történetéhez Camille Claudel alakja is hozzátartozik. A fiatal szobrász 1884 körül került Rodin műtermébe, és a Musée Rodin szerint feltehetően nehéz anatómiai részleteken, főként monumentális szobrok kezein és lábain dolgozott, köztük A Pokol kapujához kapcsolódó figurákon is. Claudel később Rodin szerelme, munkatársa és riválisa lett, saját életművét azonban hosszú időre beárnyékolta a férfi hírneve. Rodin 1900-ban, a párizsi világkiállítás idején rendezett önálló pavilonjában mutatta be először és életében lényegében utoljára A Pokol kapuját. A kiállított változatról több kiemelkedő alakot eltávolított, mert túl erősnek érezte a kontrasztot a háttér és a figurák között. A közönség nagyrészt közönyösen fogadta, Rodin pedig többé nem állította ki a művet.
Azóta is vita tárgya, hogy A Pokol kapuja befejezetlen maradt-e, vagy éppen a folyamatos változás adja a lényegét. Lehet úgy tekinteni rá, mint egy soha le nem zárt megbízásra, amelyhez Rodin újra és újra visszatért. Ugyanakkor éppen ez az állandó átalakulás teszi ennyire modernné: a kapu nem egy lezárt történetet mesél, inkább egy alkotói folyamat lenyomataként hat.
Olvasd el ezt is!