Pár centis lábbelik és egy kegyetlen hagyomány: a lótuszcipők és a lábelkötés története
A történelemben a szépségideálok nem korlátozódtak pusztán esztétikai kérdésekre, szélsőséges esetekben ugyanis mélyen befolyásolták az emberek életét is és társadalmi helyzetüket is. Kína egyik legismertebb és legmegrázóbb példája erre a lábelkötés gyakorlata, amely évszázadokon át brutális módon deformálták a nők végtagjait, és amelynek emlékét az apró lótuszcipők őrzik.
A lótuszcipők a kínai lábelkötés (chanzu) hagyományához kapcsolódó, rendkívül kisméretű lábbelik voltak, amelyeket több mint ezer éven át alkalmaztak különböző célokból. A legkorábbról fennmaradt darabok a 13. századból származnak, de maga a szokás már jóval korábban kialakult, és egészen a 20. század közepéig fennmaradt Kína egyes vidékein.
A Szung-dinasztia (960-1279) idején az elit körében vált népszerűvé, később pedig a Csing-dinasztia (1644–1912) alatt az alacsonyabb társadalmi rétegekben is elterjedt. Becslések szerint a 19. századra a kínai nők 40-50 százalékának lehetett „lótuszlába”, míg a felsőbb osztálybeli han nők körében ez az arány csaknem 100 százalék volt.
A lábelkötést elsősorban a han kínai közösségekben, általában 4-8 éves lányoknál kezdték el alkalmazni. A folyamat során a lábujjakat szoros textilszalagokkal a talp alá hajlították, miközben a láb boltozatát is fokozatosan deformálták. A beavatkozás rendkívüli fájdalommal járt, mivel a csontokat fokozatosan eltörték és rossz pozícióban rögzítették. A kötésekhez akár háromméteres textilcsíkokat is használtak, amelyeket ritkán, nagyjából kéthetente vettek le tisztítás céljából.
A cél az volt, hogy a láb minél kisebbnek és finomabbnak tűnjön. A legideálisabbnak az úgynevezett „arany lótuszt” tartották, amely körülbelül tíz centiméter hosszú volt. A nagyobb lábakat „ezüst” vagy „vas lótusznak” nevezték, és kevésbé számítottak kívánatosnak.
A lótuszcipők a deformált lábformához készültek, ezért rendkívül aprók voltak: egyes megmaradt darabok mindössze 6-13 centiméter hosszúak. A különböző típusokat alkalmakhoz készítették: hétköznapi viselethez, esküvőkre vagy akár alváshoz ideális változatok is fennmaradtak. A cipők általában selyemből, pamutból vagy gyapjúból készültek, és gyakran gazdagon díszítették őket hímzett virág- és madármotívumokkal.
A késő császárkori Kínában a bekötött láb a női szépség, az előkelőség és a társadalmi státusz egyik legfontosabb jelképe volt. Sokak szerint a kis láb kecsesebbé tette a mozgást, és növelte a jó házasság esélyét. A lábelkötés ugyanakkor a nők mozgásának korlátozását is szolgálta, ezért társadalmi kontrolleszközként is működött. A deformált lábú nők jellegzetes, rövid lépésekkel járó mozgását „lótuszjárásnak” nevezték, amit sok férfi különösen vonzónak tartott. A bekötött láb erotikus jelentéssel is bírt. Sok férfi egyáltalán nem tűrte meg a fedetlen lábakat, ezért a nők mindig kötéseket és apró cipőket viseltek. Egyes korabeli írásokban a kis láb a női vonzerő egyik legerősebb szimbólumaként jelent meg.
A 19. század végétől a lábkötés egyre erősebb kritikát kapott, különösen a női jogi mozgalmak és társadalmi reformok hatására. A gyakorlat fokozatosan visszaszorult, bár vidéki területeken még a 20. század közepéig fennmaradt. Az utolsó lótuszcipőket készítő műhelyek a 20. század végén zártak be, és 2007-re már csak néhány idős kínai nő élt, akinek gyermekkorában bekötötték a lábát.
Olvasd el ezt is!