A mai napig nehéz felfogni, Bosch hogyan tudta megfesteni ezt a képet 500 évvel ezelőtt
Hieronymus Bosch életműve tele van pokoljelenetekkel, démonokkal és nyugtalanító látomásokkal, de van egy panelje, amely egészen más okból zavarba ejtő. Az 1500-as évek elején készült A túlvilág látomásai egyik tábláján, az Az üdvözültek mennybemenetele című képen nem a kárhozat tombol, hanem egy sötétségen áttörő, vakító fényű alagút jelenik meg, amelybe angyalok kísérik a lelkeket.
Ahogy arról korábban is beszámoltunk, Bosch képeiben sokszor egy egész korszak szorongásait látjuk viszont. A késő középkori keresztény Európában a bűnről, a halálról és a pokolról való gondolkodás mindennapos tapasztalat volt, a vallásos képzeletet pedig mélyen áthatotta az utolsó ítélettől való félelem. Ebben a közegben a túlvilág ábrázolása nem puszta díszítésnek számított, hanem erkölcsi figyelmeztetésnek. Bosch ebből a világból indult ki, de jóval messzebbre jutott, mint a legtöbb kortársa.
Éppen ezért félrevezető volna azt mondani, hogy a festő minden előzmény nélkül alkotta meg ezt a képet. A velencei múzeum összefoglalója szerint Bosch látomásait olyan, Flandriában is ismert szövegek inspirálhatták, mint a Tnugdalus látomása, sőt Dante Isteni színjátéka is, amelyet 1484-ben holland nyelvre fordítottak le a festő szülővárosában, ’s-Hertogenboschban. A „fény felé tartó lélek” gondolata tehát nem a semmiből érkezett. Az igazán meghökkentő nem a téma, hanem az, ahogyan Bosch képpé formálta.
A korszak vallásos művészete többnyire felismerhető, rendezett formákban mutatta meg a szent világot: elérhető szentalakokkal, jól olvasható jelenetekkel, aranyló mennyei térrel, paradicsomi kerttel. Bosch viszont szakított azzal a korábbi képi hagyománnyal, amely az áhítatot közvetlen, az ima és a válasz logikájára épülő szentképekkel segítette. Más művein ő maga is sokkal kézzelfoghatóbb módon mutatta meg a túlvilágot, a A túlvilág látomásai egyik másik tábláján például a mennyország még dús kertként jelenik meg. Ebben a panelben azonban szinte mindent lecsupaszít: nincs biztos talaj, nincs horizont, nincs épített tér, és nincs a középkori mennyábrázolásokból ismert meleg, arany ragyogás sem.
És itt jön az a pont, ahol Bosch festői gondolkodása valóban rendkívülinek hat. A kor nagy németalföldi mesterei többnyire simára dolgozott felületekkel, finoman felépített, áttetsző olajrétegekkel és szinte láthatatlan ecsetmunkával teremtettek tökéletesen kidolgozott világot. Bosch ezzel szemben szabadabban, vázlatosabban, sokszor jóval közvetlenebb ecsetkezeléssel festett, helyenként pedig a festék anyagszerűségét is hagyta érvényesülni. Nem elrejtette a kéz nyomát, hanem beleépítette a látványba. Ettől a kompozíció nála kevésbé tűnik zárt, kisimított felületnek, inkább valami vibráló, mozgásban lévő jelenésnek.
Közben a kép egyáltalán nem ösztönös vagy rendezetlen. Bosch látomásos világa mögött nagyon tudatos szerkesztés áll. A néző tekintetét szinte kényszerítő erővel vezeti lentről felfelé: a sötét, lebegő alakoktól az angyalokon át egészen a kör alakban megnyíló fényig. Ez a kompozíciós fegyelem azért különösen fontos, mert a festő itt nem egy történetet mesél el a szokásos módon, hanem egy átmeneti állapotot tesz láthatóvá. A képet nem alakok, épületek vagy tájékozódási pontok tartják össze, hanem maga a mozgás iránya.
Olvasd el ezt is!