Kétszeres olimpiai bajnok úszó, magyar válogatott futballista, legendás épületek megálmodója. Hajós Alfréd számos, egymástól teljesen eltérő területen hagyott kitörölhetetlen nyomot maga után, az alábbi cikkben pedig a születésének 145. évfordulója alkalmából a valaha élt egyik legnagyobb magyar sportemberre emlékezünk.
Nehéz gyermekkor egy tragédia árnyékában
Hajós Alfréd Guttmann Arnold néven született 1878. február 1-jén, Budapesten.
A későbbi bajnok nevével kapcsolatban kissé keszekuszák az információk, ugyanis a férfi Hajós-Guttmann és Guttmann-Hajós néven is regisztrálva lett különböző „adatbázisokban”, az azonban tény, hogy 1905-ben vette fel a Hajós nevet, míg hivatalosan csak 1954-ben változtatta meg a keresztnevét Alfrédra, de már fiatalkorában is mindenhol így hivatkozott magára.
A Guttmann család nem volt tehetős: a visszaemlékezések alapján a família kifejezetten szegény körülmények között tengődött, az apa, Guttmann Jakab kereskedőként igyekezett boldogulni, kisebb-nagyobb sikerrel.
A többszörös olimpiai bajnokokról bizonyára mindenki azt feltételezné, hogy már az óvodás futóversenyeket is utcahosszal nyerik, Hajós esetében azonban más volt a helyzet. A fiú kifejezetten vékony, gyenge testalkatú gyereknek számított, ez pedig a testnevelésórákon is kiütközött, hiszen olyan alapgyakorlatnak számító feladatokkal is meggyűlt a baja, mint például a rúdmászás.
Furcsa módon pont ez az elsőre jelentéktelennek tűnő „kudarc” bizonyult fordulópontnak a Markó utcai Főreáliskola diákjának, hiszen annyira dühítette őt az eset, hogy a szabadidejében folyamatosan gyakorolt és végül az iskola egyik legkiválóbb atlétája lett.
Számos más sportág mellett Hajóst az úszás is foglalkoztatta, ami azért érdekes és egyben szomorú, mivel az édesapja 1891-ben megcsúszott a Duna-parton és megfulladt a jeges vízben. Az akkor tizenéves fiút megviselte a tragédia – főleg, hogy szemtanúja volt az esetnek –, de sem őt, sem a később szintén olimpiai bajnok öccsét, Hajós Henriket sem lehetett eltántorítani a sportágtól:
Guttmann Jakab halála után a fiúk szerb matrózokkal gyakoroltak együtt, ami a történet további részében még fontos szerepet fog játszani.
A tinédzser, aki sporttörténelmet írt
Az 1890-es évek közepére Hajóst már az ország legjobb úszói között tartották számon. A Magyar Úszó Egyesület (MÚE) versenyzője több hazai rövidtávú számban diadalmaskodott, illetve 1895-ben egy nem hivatalos Európa-bajnokságon is ő lett a győztes 100 méteren. Nem meglepő, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium úgy döntött, hogy megfinanszírozza a fiú athéni olimpiai indulását.
Mai szemmel nézve furcsa lehet visszatekinteni a több ezer év után legfőképp Pierre de Coubertin báró által feltámasztott 1896-os sportversenyre. Manapság az olimpiát óriási médiafelhajtás veszi körül, a különböző sportágak megmérettetéseiről végtelen számú riporter és újságíró számol be, emellett a TV-s közvetítések nézettségei is hatalmasak. A 19. század végén azonban nem ez volt a helyzet: az akkori sportsajtó kétkedve fogadta az eseményt, kifigurázó szándékú cikkek jelentek meg, és a legtöbben nem értették, miért is van szükség ekkora felhajtásra.
Jó példa erre, hogy az akkor már a Műegyetemen építésznek tanuló Hajóst a tanára vonakodva engedte el a megmérettetésre, és a bajnoki címe után csak akkor volt hajlandó gratulálni neki, miután sikeresen levizsgázott.
A fanyalgóktól függetlenül a közvéleményt igenis lázban tartották az ötkarikás játékok, a sportrajongóknak azonban nem volt egyszerű hozzájutniuk az információkhoz: a hazai sajtó „koponyái” úgy gondolták, nem küldenek ki Athénba tudósítókat, mondván, „nem olyan nagy ügy ez az olimpia”. Emiatt az érdeklődők a kávéházakban kifüggesztett, nagy részben maguktól az olimpikonoktól érkezett táviratokból értesülhettek a legújabb fejleményekről.
A Rudas Gyógyfürdő medencéjében tréningező Hajóst az előbb említett kétkedők nem tántorították el a céljától, mindent bele akart adni az 1896. április 11-én rendezett úszóverseny során, amelyről egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy életveszélyes volt:
az első olimpián ugyanis nem egy jól felszerelt, minden igényt kielégítő uszodában mérettették meg magukat a versenyzők, hiszen versenyt az Athén melletti Zea-öbölben tartották, amelynek a hőmérséklete körülbelül 9-11 fokos volt.
Az úszóversenyekre 40 ezer ember volt kíváncsi a helyszínen, a beszámolók szerint fantasztikus volt a hangulat. A „pálya” hosszát bójákkal jelölték, és a versenyzőket egy kis gőzös hajó szállította ki a rajtvonalhoz.
Először a 100 méteres rövidtávúszó versenyre került sor, amelyre Hajós is benevezett: a startpisztoly eldördült, a 18 éves fiú pedig izomból belevetette magát a vízbe, a korábban említett szerb matrózoktól ellesett „magyar tempó” nevű technikával – ami lényegében a mai gyorsúszás elődje – pedig szinte azonnal lehagyta a társait.
Saját elmondása szerint csak úszott, ahogy bírt, a következő pillanatban pedig már arra lett figyelmes, hogy leintették a versenyt, és őt hozták ki győztesnek. A hazai küldöttség és a közönség üdvrivalgásban tört ki, hiszen a magyar fiú olyan teljesítményt rakott le az asztalra, ami akkoriban példátlannak számított. Az ünneplésbe azonban egy kisebb hiba csúszott, ugyanis véletlenül nem a magyar, hanem az osztrák himnuszt kezdték el játszani a zenészek, ami alaposan feldühítette a magyar delegációt.
A napnak azonban nem volt vége, Hajós ugyanis korábban az 500, illetve az 1200 méteres úszóversenyre is kvalifikálta magát. Az 500 méteres megmérettetésre viszont nem ért oda az eredményhirdetésről. Ez a baki kifejezetten jól jött a fáradt és addigra teljesen átfagyott sportolónak, aki az 1200-as táv előtt konkrétan faggyúval kente be a testét, így védekezve valamelyest a hideg víz ellen.
A startpisztoly újra eldördült, és Hajós az előbbi versenyhez hasonlóan ismét hamar tetemes előnyre tett szert, a versenytársai pedig sorra adták fel a küzdelmet a jéghideg víz okozta görcsök miatt.
Évtizedekkel később maga Hajós is leírta, hogy a viadal folyamán rettegett tőle, hogy úgy fog járni, mint a „kollégák”, de egyszerűen képtelen volt feladni, és világcsúcsot jelentő 18 perc 22 másodperces idővel elhódította a második aranyérmét is.
A 18 éves fiú az 1896-os olimpián nyújtott teljesítményével valódi nemzeti hőssé vált, a hazatérésekor állítólag 200 ember várta őt a Keleti pályaudvaron, a Műegyetemen pedig felállva tapsolták meg a diáktársak – másnap azonban már ugyanúgy be kellett menni órára, mint a többieknek.
Külön érdekesség, hogy a nemzetközi sportsajtó a Magyar Delfin becenevet aggatta rá, míg az akkori görög uralkodó, I. György király kérdésére, miszerint hol tanult meg ilyen jól úszni, Hajós zavarában csak annyit tudott felelni, hogy „a vízben”.
Az olimpiai bajnoki cím után is van élet
Hajós Alfréd már több mint 100 évvel ezelőtt is jól tudta, hogy a csúcson kell abbahagyni a versenyzést. Az olimpiai bajnoki cím után ugyan néhány megmérettetésen még elindult, de 18 évesen végül szögre akasztotta az úszósapkát. Az akkor 21 éves bajnok 1899-ben végül elvégezte a Magyar Királyi József Műegyetemet, és építészmérnöknek állt. Hajós a sportvilág nagyjai után az építészelit legendáival is megismerkedhetett, hiszen a diplomaszerzés után először Alpár Ignác, majd Lechner Ödön beosztottjaként dolgozott, 1904-ben pedig megalapította a saját irodáját Villányi Jánossal közösen. Mindeközben 1908-ban feleségül vette Blockner Vilmát, akivel élete végéig boldog házasságban éltek.
Az elkövetkezendő évtizedekben számos, főleg sporttal kapcsolatos létesítményt tervezett, ilyen volt szegedi, a győri és miskolci uszoda is, de többek között ő álmodta meg a debreceni Arany Bika Szállót is.
1924-ben a sors úgy hozta, hogy ismét olimpián szerepelhetett, ekkor már azonban nem egy fizikai, hanem egy szellemi viadalon, hiszen ezüstérmet szerzett az ókori görög stílusú futball-stadion tervével a művészeti kategóriában, hiszen akkoriban még ilyen szám is létezett az ötkarikás eseményen.
Hajós ettől függetlenül nem szakadt el a sporttól, az 1900-as évek legelején számos atlétika- és tornaversenyen indult, sőt még válogatott focista is volt, emellett pedig komoly szerepet játszott a Magyar Labdarúgó Szövetség megalapításában.
Az olimpiai bajnoki cím utáni időszak legnagyobb sikere viszont csak mindezek után következett: 1930. december 6-án adták át a margitszigeti Sportuszodát, ami történetesen az ő tervei alapján készült. Külön érdekesség, hogy a megnyitó napja tudatosan került Mikulás napjára. Bár azt gondolhatnánk, hogy a Télapóra váró gyerekeknek akartak kedveskedni így a szervezők, de nem: helyettük Magyarország akkori kormányzójának, Horthy Miklósnak, aki aznap ünnepelte a névnapját.
A néhány évvel később kezdődő II. világháború azonban őt is rosszul érintette, hiszen zsidó származása miatt évekig bujkálnia kellett, de a háttérben folyamatosan azon dolgozott, hogy minél több, hasonló háttérrel rendelkező sporttársát megmentse.
A szocialista rendszer hajnalán az akkorra már a 60-as éveit taposó Hajós Alfréd – vagy ahogy hívták, Frédi bácsi – különböző állami vállalatoknak dolgozott, a beszámolók alapján azonban élete utolsó éveit a keserűség lengte körül, mivel csalódásként élte meg, hogy az 1953-ban átadott Népstadiont nem az ő olimpiai ezüstérmes tervei alapján készítették el.
Egyesek szerint Hajós ettől a pillanattól kezdve megkeseredett és bezárkózott, sőt elképzelhető, hogy ez a szívfájdalom is nagyban közrejátszhatott a halálában.
A Magyar Delfin 1955. november 12-én hunyt el Budapesten, földi maradványait a Kozma utcai zsidó temetőben, a Blockner-kriptában helyezték örök nyugalomra. Emlékét többek között a nevével fémjelzett, általa tervezett margitszigeti uszoda, illetve a magyar sporttörténelem örökre megőrzi.
