Goya egyik legsötétebb festményét sosem szabadott volna látnunk
Kevés festő neve vált ki annyira ambivalens érzéseket, mint Francisco de Goyáé. A spanyol művész pályája elején a királyi udvar ünnepelt festője volt, arisztokraták és uralkodók portréit készítette, később azonban egyre sötétebb, nyugtalanítóbb képekkel fordult a világ felé. Betegség, háború és személyes elszigeteltség formálta azt az alkotót, akinek életművében a felvilágosodás racionalitása fokozatosan rémálomszerű víziókba csúszott át.
Goya művészetének legsötétebb fejezete az úgynevezett „fekete festmények” időszaka, amikor idős korában, szinte teljes elszigeteltségben élt Madrid peremén, egy házban, amelyet találó módon a „Süket ember villájaként” emlegettek. Ezeket a képeket nem kiállításra szánta: a falakra festette őket, saját lakóterének részeként. A festmények nem a közönségnek szóltak, hanem egy belső világnak, amelyet a háború brutalitása, testi leépülés és pszichés szorongás határozott meg.
Ebben a sötét korszakban született meg egy különösen nyugtalanító mű, amelyet ma Kísérteties látomás néven smerünk. A festmény évtizedeken át rejtve maradt, és csaknem kilencven évvel keletkezése után került újra elő. Nem befejezett alkotásról van szó, inkább egy nyers, sietve felvitt vízióról, amelyen egy hatalmas, szarvakkal ábrázolt alak uralja a teret, míg alatta apró emberalakok menekülnek pánikszerűen. A kép atmoszférája inkább hasonlít egy rossz álomhoz, mint egy tudatosan komponált jelenethez.
A festmény különlegessége nemcsak a témája, hanem a kivitelezése is. Vázlat és javítások nélkül készült, gyors ecsetvonásokkal, mintha az alkotó attól félt volna, hogy a látomás elszökik, mielőtt vászonra kerülhet. A szakértők szerint ez arra utal, hogy Goya nem elbeszélni akart, hanem rögzíteni valamit: egy belső képet, amely talán álomból, talán olvasmányélményből, talán saját félelmeiből született.
A festmény értelmezése máig bizonytalan. Egyesek démoni jelenésként, mások a halál vagy a háború allegóriájaként olvassák, de felmerült az is, hogy Goya saját testi és szellemi hanyatlását vetítette ki erre a monumentális alakra. Az alsó térben menekülő tömeg a kiszolgáltatottságot és a tehetetlenséget idézi, amely Goya késői műveiben visszatérő motívummá vált.
Olvasd el ezt is!