Időről-időre filmekben láthatunk fiktív popsztárokat, akik a narratíva szerint éppen egy rossz dalt ad elő. Ezek a dalok rendszerint népszerűvé válnak, az adott mozgókép sikerének fényében akár a slágerlistákig is repítve az adott számot. Valahogy a filmek és sorozatok nem szokták jól bemérni a reakciónkat arra a zenére, amit rossznak szán. Milyen is a rossz zene jellemzően filmekben és miért nem sikerül eltalálni, hogy mit érzékelünk rossznak?
A Csillag születik legutóbbi feldolgozásának narratívájában fontos elem, hogy a Lady Gaga által megformált főhős feladja magát és generikus popsztárrá válik, elengedve mindazt, ami különleges benne. Ha megnézzük YouTube-on a kommenteket a film egyik, Why did you do that? című dala alatt, azt láthatjuk, hogy kifejezetten népszerűek azok a hozzászólások, amelyek azt vitatják, hogy a film narratívája szerint az adott számnak rossznak kellene lennie, ez viszont a valóságban egyáltalán nem így történt. Hasonló kommentekbe futhatunk azoknál a daloknál is, melyek a Miley Cyrus főszerepléssel készült Black Mirror-epizódbanvoltak hallhatóak. A zene itt is kifejezetten általános, tulajdonképpen rossznak kellene lennie, végül azonban mégis ellentétes hatást kelt.
A közönség tehát szerette azt a dalt, amit a narratíva rossznak szeretett volna kiáltani.
Ha sznobok akarnánk lenni, azt is gondolhatnánk, hogy az emberek szimplán szeretik az ilyen jellegű dalokat, továbbmenve pedig akár ironikusnak is megélhetnénk a helyzetet. De ha végeztünk saját vállunk megveregetésével, amit tagadhatatlanul jól működő ízlésünk miatt osztottunk ki magunknak, akkor rájöhetünk arra a sokkal logikusabb következtetésre is, miszerint valahogy a filmek és sorozatok egyszerűen nem tudják jól prezentálni a rossz dalokat – egészen pontosan csak jól tudják őket bemutatni. Valószínűleg akad mindenkinek olyan kedvenc dala, ami egy film vagy sorozat kedvéért született, narratívája szerint pedig koránt sem tökéletes.
Ki kell mondanunk, hogy a filmekben hallott rossz számok valójában túl jók ahhoz, hogy ellássák szerepüket a történetmesélésben.
A filmekben a rossz dalok túl jók
Ahhoz, hogy jobban megértsük ennek a jelenségnek az okát, elemeznünk kell, hogy mik a közös jellemzők ezekben a filmekben – a fenti két példa pedig kiváló ehhez a vizsgálathoz.
A Csillag születik esetében a Shallow formájában van egy tökéletes ellenpontunk is egyből, hogy a film mivel társítja az igazit, őszintét, meg úgy alapvetően a jó zenét. Ha a kettő közötti –a Shallow és a Why did you do that? – kontrasztokból indulunk ki, akkor leginkább azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a jó zene a film készítői szerint olyan, aminek naplószerű dalszövege van, a rockhagyományokba illeszkedő hangszerekkel készül és mentes az extra színpadi elemektől (például tánc). Ezzel szemben a rossz popdalok dalszövege kevésbé naplószerű, illetve alkalmasabb arra, hogy azonosuljunk velem, aminek oka homályosabb megfogalmazásuk, hangzásukban pedig elektronikus zenei elemeket tartalmaznak.
A Black Mirror-epizódban két Nine Inch Nails-dal popos feldolgozását hallhatjuk, ami szintén illeszkedik ebbe az igencsak klisés sémába. Ha ellenpontot keresünk, valószínűleg a Nine Inch Nails eredetiket érdemes vennünk. Elvégre hasonló módon azt prezentálja az alkotás, hogy valaki, aki egykor nagyon emberi volt, mostanra elvesztette identitását, rideg tömeggyártott zenét csinálva. Az eredeti verziókban pedig bizony a rockhagyományokhoz illeszkedő hangzást hallgatunk, ezzel szemben a hagyomásnak szánt dal érdekes popköntösbe öltözteti.
Ha a különböző példákat összegyűjtjük, akkor kirajzolódik egy elég jellemző kép: a jó zenében gitárok, zongora vagy valamilyen egyéb klasszikus hangszer található, a nem jó zenében pedig elektronikus zenei elemek hallhatóak, tehát ezeket a dalokat valaki számítógéppel készített.
Bezzeg régen még tudtak játszani rendes hangszereken!
Jó kérdés persze, hogy ezek a képzettársítások a filmek számlájára írhatóak-e, befolyásolva és formálva az elképzeléseinket jó és rossz zenéről, vagy ezek eleve már a társadalomban élő képzettársítások voltak, amiket a filmek csak amolyan társadalmi tükörként átvettek tőlünk. Magyarul nehéz már megállapítani, hogy eleve így gondolkodtak sokan zenéről, és emiatt gondolkodnak így róla a filmek is, vagy a filmek hatására kezdtek el ezek népszerűbbé válni és jobban beivódni. A tyúk vagy a tojás volt előbb? Elvégre nem nagyon szoktunk az ilyen filmekben azzal találkozni, hogy a főhős az elején könnyed popzenét csinál őszintén, hogy aztán a zeneipar arra kényszerítse, hogy unalmas zongorás balladákat kelljen énekeljen, mert éppen arra vevő a közönség.
Pedig a valóságban ez időnként megtörténik.
Nyilván a zenei ízlés kérdése, hogy kinek mi a rossz vagy a jó zene, mindez mindössze azért érdekes, mert egyfajta képet kaphatunk arról, hogy mivel is társítjuk alapvetően a rossz kategóriába sorolt dalokat. A mozgóképes történetmesélés ugyanis a legnépszerűbb, vagy legnépszerűbbnek gondolt asszociációkkal dolgozik annak érdekében, hogy minél gyorsabban és érthetőbben átadja a kívánt információt.
Ennek megértéséhez remek példa a reggeliző családapa képe, akik mindig gyorsan, mindent hátrahagyva, az ételt be nem fejezve élik meg a nap első étkezését. Ezt a jelentet látva az agyunk egyből felfogja az információt: a karakter nagyon siet. Ha nincs ideje enni, az egy olyan szintje a siettségnek, amit tapasztalati szinten mindannyian ismerünk.
Kétségtelen, hogy ezek a képzettársítások a társadalomban is mélyen élnek még. Leginkább ugyanazok a rossz reflexek működtetik, amik zene kapcsán gyakoriak. Jó kérdés persze, hogy ezek a képzettársítások a filmek számlájára írhatóak-e, befolyásolva és formálva az elképzeléseinket jó és rossz zenéről, vagy ezek eleve már a társadalomban élő képzettársítások voltak, amiket a filmek csak amolyan társadalmi tükörként átvettek tőlünk. Magyarul nehéz már megállapítani, hogy eleve így gondolkodtak sokan zenéről, és emiatt gondolkodnak így róla a filmek is, vagy a filmek hatására kezdtek el ezek népszerűbbé válni és jobban beivódni. A tyúk vagy a tojás volt előbb?
Ugyanakkor mostanra kezdenek már kikopni a kommentszekciókból is azok az emberek, akik büszkén hírdetik magukról, hogy ők bizony még rendes zenét hallgatnak – itt mindenki gondoljon az első, a 80-as években csúcson levő rockzenekarra.
Miközben úgy tűnik, hogy elkezdtük meghaladni ezeket a reflexeket, addig a filmek továbbra is ezekből táplálkoznak.
Ez a klisé már lejárt lemez
Egy jellemző megoldása a filmeknek rossz zene ábrázolására a butus, játékos, vagy akár inkoherens dalszöveg. Ha megnézzük azonban azokat a bandákat, melyeket ma legendaként kezelnek az emberek, azt láthatjuk, hogy valójában bőven akad olyan példa a poptörténelemben, amikor zseniálisnak tartott dolgok születtek butus, játékos, vagy inkoherens dalszövegekkel.
Ezen logikája mentén rossz zenének kellene lennie például a The Velvet Underground, vagy éppen a Talking Heads egyes dalainak, de tulajdonképpen ide tartozhatna a poptörténelem nagy része, az imént említett jelzők ráaggathatók nagyon sok mindenre, a jó zenét azonban leszűkítjük néhány műfajra és érzelmi állapotra.
Valahogy a filmes logika teljesen szembemegy azzal, ahogyan zenét hallgatunk. Ha esetleg összetörték a szívünket és búbánatunkat zenével vezetnénk le, akkor természetesen jól esik a szomorú búbánatos személyes ballada, de nem mindig vagyunk ebben az élethelyzetben. Néha valami könnyedet akarunk, amire lehet táncolni. Néha vidámat keresünk, néha dühöset, mert sokfajta, akár vegyes érzelmi állapotra vagyunk képesek. Ezt pedig a zene is leképezi. Mindennek nem kell fajsúlyos témáról szólnia. Néha bolodozunk, játékosak vagyunk, és bizony nem mindig vagyunk koherensek. Szóval egy logikus emberi tulajdonság, hogy mindez jellemző az általunk létrehozott és fogyasztott zenére is.
Leginkább úgy működik ez kliséként, mint azok a modernkori ábrázolások, amik szociálisan alulfejlett, gátlásos, népszerűtlen figuraként ábrázolják számítógépes játékokért rajongó fiatal fiúkat. Elvégre a 80-as években még marginális geek-kultúra mostanra olyannyira mainstream lett, hogy széleskörű népszerűsége okán már nem működik ez az ábrázolásmód. Hasonlóképpen annak hatására, hogy egyre nyitottabbak vagyunk a zenével kapcsolatban, ezek a rossz zene filmes ábrázolásának kliséi is kezdenek egyre kevésbé működni, aminek természetes következménye, hogy egyre nagyobb a távolság aközött, ahogy az alkotók szánnak egy fiktív filmes dalt, meg ahogy a közönség reagál rá.
Milyen a jó rossz zene a filmekben?
Akadnak azért pozitív példák is arra, amikor egy film jól lövi be az arányokat, méghozzá ha kellően specifikus azzal kapcsolatban, hogy valami miért is rossz. Pontosabban nem magát a dalt láttatják rossznak, csak bizonyos elemeit, amik egyben egy nagyobb kritika részei is a zeneiparral kapcsolatban.
A Zene és szöveg című film amolyan antitézise a fenti klisének, ugyanis pont arról szól, hogy a főhősnek ki kellene végre húznia a fejét egy bizonyos testnyílásából, ezek a dalok ugyanis jók. Ehelyett olyan specifikus dolgokat kritizál a fiktív dalokon keresztül a romkom, mint a popzene mesterséges túlszexualizálása, ennek köszönhetően pedig teljesen egy nevezőn van a nézővel a dalokat illetően.
Kiváló példa még Popstar című film, különösen az Equal Rights című dal belőle, ami Macklemore Same Love-jának direkt paródiája, de sokkal inkább az ilyen típusú dalokat és a jelenséget kritizálja. A poén nagyrészt a karakterből jön, aki cinikusan próbál progresszívek tűnni, hiteltelenítve a dal komolyságát. A dal egy pro-LGBTQ+ sláger, de az Andy Samberg által alakított Conner4Real annyira komplexusos, hogy folyton azt hangsúlyozza a dalban egyre nevetségesebben, hogy ő amúgy heteroszexuális. A dal minőségéről alapvetően ugyanakkor nem ítélkezik a narratíva, mint inkább karikírozza főhőse gyengeségeit, aki a zeneipar terméke. Kritikája pedig specifikus tud lenni, mivel ezek a Same Love képében láthatjuk, hogy ez a fajta komikus fogalmatlanság nem idegen a valóságtól.
Ha bármiféle tanulságot le lehet vonni ebből akkor legyen az, hogy egyszerűbb, ha a narratíva nem igazán próbálja meg jelenetbe ültetni azt, milyen a rossz zene. Egyszerűbb, ha a fiktív dalok megítélését teljesen a közönségre bízza, inkább eszközként használva ezeket, hogy nagyon specifikus dolgokat kritizáljon, amik túlmutatnak a szimpla személyes ízlésen.
