A kiszehajtás a farsangvégi télűzés egyik legismertebb, mégis egyre ritkábban látott formája. A szalmából készült bábu, a „kisze” a telet, a betegséget és a szerencsétlenséget testesítette meg. A Dunántúlon és a Felvidék több településén a bábut végighordozták a falun, majd elégették vagy vízbe dobták, jelezve, hogy a közösség megszabadul mindattól, amit a hideg hónapok jelentettek.
A farsang lezárásának egyik legironikusabb szokása a bőgőtemetés volt, amely főként városi, polgári közegben terjedt el a 19. század végétől. A hangszert jelképesen „eltemették”, gyakran gyászmenetet imitáló felvonulással, siratóbeszédekkel és szándékosan túlzó komolysággal. A szertartás azt üzente: vége a zenének, a táncnak és a féktelen mulatozásnak, kezdődik a nagyböjt.
A farsangi maszkos felvonulások legismertebbike a mohácsi busójárás, de hasonló, kisebb léptékű események az ország több részén is léteztek. A zajkeltés, az állatias maszkok és a félelmet keltő alakok célja eredetileg az volt, hogy elriasszák a telet és mindazt, amit magával hozott. Ezekben a rítusokban a közösség egyszerre játszott és hitt abban, hogy a látványos káosz valódi változást hozhat.
A farsang utolsó napjaihoz kötődtek azok a tréfák és kifordított helyzetek, amelyek során a társadalmi szabályok ideiglenesen fellazultak. Szolgák gazdákat figuráztak ki, férfiak női ruhát öltöttek, a tekintély pedig a humor tárgyává vált. A jelenség a farsangi időszak általános elemének számított Közép-Európában.
A farsangvégi tűzgyújtás sok helyen kapcsolódott a kiszehajtáshoz vagy más téltemető rítusokhoz. A láng egyszerre jelentette a megtisztulást és az újrakezdést, különösen az észak-magyarországi és dunántúli hagyományokban. A fáklyás vonulások látványa ünnepi és szimbolikus volt: a fény visszatérését, a nappalok hosszabbodását erősítette meg.
Olvasd el ezt is!